Ugrás a fő tartalomra

A látszat néha csal #01

Sziasztok!

Sajnos azt a szomorú hírt kell veletek közölnöm, hogy még mindig nem az Azon a nyáron jön. Tudom-tudom, már mióta ígérgetem, és tényleg higgyétek el, hogy borzasztóan sajnálom. De csak hogy az AN elkészüléséig ne álljon itt üresen az oldal, elővettem, és leporoltam A látszat néha csalt. Akik követték annak idején a Drop in the oceant, azoknak ismerős lehet, és valójában számottevően nem is változott a történet - kapott egy epilógust, amit nagyon régóta terveztem, illetve helyenként hozzátoldottam egy-egy bekezdést - inkább a vége felé. Viszont megígérem azt, hogyha a Látszat lement, utána már tényleg jönni fog az Azon a nyáron is. Most pedig nem maradt más, mint hogy csendben jó olvasást kívánjak.

1. rész


A főnököm előtt álltam, aki épp egy igen tetemes vastagságú dossziét csúsztatott elém. A tartalmát anélkül is tudtam, hogy akár egy pillanatra is belenéztem volna. Ez a mappa tartalmazott minden szükséges információ Cristiano Ronaldóról, mellette egy kisebb dosszié pedig az én adataimat. Természetesen nem a valósakat, a mappa tartalma az első laptól az utolsóig kitaláció volt, de tényekkel alátámasztható. Matteo embereinek komoly munkája volt abban, hogy megszerezzék a szükséges iratokat.
 – Tehát mostantól kezdve Vanessa Calderón vagy, huszonnégy éves és Bilbaóban születtél. A részleteket megtalálod az anyagodban. – Csak bólintottam, majd felnyaláboltam a két mappát, a vállamra akasztottam a fényképezőgépet tartalmazó táskát és elindultam kifelé. Már majdnem az ajtónál jártam, mikor Matteo utánam szólt. – Sok szerencsét, Sophie! – Visszafordulva villantottam felé egy mosolyt, majd hazamentem a sevillai lakásomba.
Undorodtam ettől az egésztől. Soha nem akartam ezt csinálni. Vájkálni mások életében, felhánytorgatni a hibáikat, mindig is gusztustalannak tűnt számomra. Mégis, ha az ember belekényszerül, ha nincs más választása, akkor kénytelen ezt csinálni. Persze, lehet azt mondani, hogy mindig van másik lehetőség. De amikor aközül kell választani, hogy az én életem megy tönkre vagy mások életét teszem tönkre, akkor igenis az utóbbi mellett döntök. Mert az élet legfontosabb törvénye az, hogy a legerősebb maradhat csak életben, és ha gyenge vagy, akkor eltipornak. Én pedig nem akartam, hogy eltiporjanak. Ezért vállaltam el ezt a munkát Spanyolország legnagyobb pletykalapjánál, a Diez Minutosnál. Az egyetemen sportújságírónak tanultam, és imádtam volna, hogyha ezt csinálhatom, de az élet másképp hozta.
A lapnál az volt mindenki feladata, hogy a lehető legcifrább dolgokat szolgáltassa a hírességekről, és kik a legismertebb és legnépszerűbb hírességek Spanyolországban? Természetesen a focisták, éppen ezért az ő magánéletük iránt a legnagyobb a kereslet. A gyomrom fordult fel attól, amit a rajongók néha műveltek, attól pedig főleg, hogy most közvetve ugyan, de rám is ugyanez a sors vár.
Vanessa Calderón néven munkát kaptam a Real Madridnál, mint sportfotós. A feladatom az volt, hogy Ronaldo bizalmába férkőzzek, kiszedjem belőle a legbensőségesebb titkait, mindent a viszonyáról Irinával, a létező összes információt a fiáról, hogy aztán ezeket továbbadhassam Matteónak. Hiába volt ez az ugródeszka ahhoz, hogy valami kevésbé aljas munkát kapjak, tartottam tőle, hogy vajon képes leszek-e egy embert ilyen szinten átverni. Ugyan már Sophie! Ő is csak egy a sok beképzelt focicsillag közül – ezzel nyugtattam magam, és fogalmam sem volt arról, mekkora tévedésben élek.
*
Másnap repültem Madridba. Matteo gondoskodott arról, hogy legyen egy lakásom a spanyol fővárosban, így a reptérről egyenesen oda vitettem magamat. Még aznap délután jelenésem volt a Valdebeasban, így csak lepakoltam a cuccaimat a Madrid központjától nem messze lévő lakásban majd egy taxival az edzőközponthoz vitettem magam. Hamar megbeszéltük a teendőimet, amelyek szerint másnap akár már munkába is állhattam. A feladatom az edzések és meccsek fotózása volt, illetve a képek weboldalra történő feltöltése. Mosolyogva nyugtáztam a másnapi jelenésemet az edzésen, majd dolgomat jól végezve hazamentem.
Nem volt túl sok cuccom – már nem ragaszkodtam tárgyakhoz –, így két bőröndbe belefért mindenem, a kipakolással tehát nem kellett sokat bajlódnom. A dolgaimat, a ruháimat szemlélve valahogy képtelen voltam átállni arra, hogy én Sophie-ból Vanessa legyek. Andalúzból baszk, újságíróból fotós. Nem vitt rá a lélek. Egyszerűen nem ment.
 – Nem ezt akartad? – kérdeztem magamtól. – Magad mögött hagyni a múltat, és új emberré válni. – Megingattam a fejem. Egyrészt abszurdnak tűnt magammal társalogni, ugyanakkor igazat kellett adjak magamnak – Szánalmas, hogy magammal vitatom meg a problémáimat! – futott át az agyamon. Valóban új életet akartam kezdeni. De nem így, nem azáltal, hogy másokat teszek tönkre. Megráztam a fejemet és inkább nekiláttam a ruháim kipakolásának és Ronaldo anyagának átböngészésének.
*
Másnap reggel jókedvűen ébredtem, és az előző nap még bennem dúló kétségeknek nyomuk sem volt. Vagy ha volt is, igyekeztem nem tudomást venni róla.
 Miután felöltöztem, magamhoz vettem a fotóstáskám és kihalásztam belőle a Nikon gépet, hogy legalább halvány fogalmam legyen afelől, hogy mit hol találok rajta. Nem arról van szó, volt már komoly gép a kezemben, csak tapasztalatból tudtam azt, hogy mindegyik másképp működik. Rövid időn belül sikerült megtalálnom, hogy hol tudok záridőt, fényerőt, blendeértéket és mélyélességet állítani. Párszor próbálgatták már megtanítani az ismerőseim a fotózás rejtelmeit, de ezekre speciel rágugliztam. Úgy döntöttem, hogy az éles bevetés előtt kipróbálom a gépet valahol, így összeszedtem az irataimat, a telefonomat és a kulcsomat, ellenőriztem, hogy van-e tartalék aksi és memóriakártya a tokban, majd útnak indultam Madrid utcáin.
A négyemeletes bérházból kilépve egyből az objektíven keresztül kezdtem el szemlélni az utca forgatagát. A sétálóutcában rohanó emberek, árujukat vidáman kínáló árusok, kávézókban gondtalanul nevető társaságok, szaladgáló gyerekek… Madrid forgataga elvarázsolt, pedig a belvárost még nem is láttam. Sokkal másabb volt az objektíven keresztül nézni a világot. Ha az ember sétál az utcán, csak a monumentális dolgokra koncentrál, de így észreveszi az olyan apróságokat, mint a kávézóban magányosan újságot olvasó kalapos úr, az egyik szaladó kisfiú kezében lévő dedikált focilabda, vagy az ablakokból szemlélődő idős néni. Az ilyen dolgok nagy általánosságban elkerülik az ember figyelmét. Mégis, a Nikonom mögül szemlélve értelmet nyertek, és teljesebbé tették a világról alkotott képemet.
Továbbhaladtam, és ahogy egyre közelebb értem a belvároshoz, úgy lett egyre nagyobb a forgatag, én pedig nem csináltam mást, csak kattogtattam a gépet. Elsuhanó autók, kézen fogva sétáló szerelmespárok, bizalmasan suttogó barátok, magányosan pengető utcazenész fiú – igyekeztem megörökíteni és bemutatni Madrid minden egyes négyzetcentiméterét – úgy, ahogy én látom.
Annyira belemerültem a fotózásba, hogy szinte észre sem vettem, hogy elszaladt az idő, és már csak fél órám volt addig, hogy a Valdebebasba érjek. Félhangosan elkáromkodtam magamat, és fogtam egy taxit, majd a Real Madrid szentélyéhez vitettem magamat. Az úton az eddig készített képeket nézegettem, és határozottan tetszett a látvány. Élveztem a fotózás minden egyes pillanatát, és bántam, hogy erre csak most jöttem rá. Úgy döntöttem, hogy ha ennek a hercehurcának vége Madridban, tényleg elvégzek egy fotós sulit.
Miután kifizettem a taxit, mint akit kergetnek, úgy rohantam a Valdebebas szíve felé, épp csak megvártam, amíg az ajtónál álló biztonsági őr biccent a belépőkártyámra, már száguldottam is tovább. Mielőtt kiértem volna lelassítottam, vettem pár mély levegőt, az ujjaimmal átfésültem a hajamat, majd nagyot sóhajtva tovább indultam. Függetlenül attól, hogy tudtam, az előttem álló idő teljes egésze hazugságokra fog épülni, fontosnak tartottam az első benyomást. Egyébként is, valahogy muszáj lesz Ronaldo közelébe férkőznöm – emlékeztettem magamat.
A pálya szélén már ott állt Mourinho, és a gyepen is lézengett már pár játékos, de ilyen távolságból nem tudtam kivenni, hogy kik is azok, pedig a Real Madrid teljes játékoskeretét kívülről fújtam, és a legtöbbekhez egy tucatnyi statisztikai- és számadat társult. Amióta az eszemet tudtam, a blankókért dobogott a szívem, akármilyen formát mutattak is.
Odasétáltam az edzőhöz és röviden vázoltam neki, hogy ki is vagyok, és tulajdonképpen mit keresek itt. Mosolyogva nyugtázta, hogy semmiféle ártó szándékom nincs a csapata számára, majd utamra engedett had végezzem a munkámat, csak megkért, hogy ha lehet, akkor az edzésüket ne zavarjam. Természetesen biztosítottam arról, hogy ez nem fordulhat elő. A tréner csak biccentett és jó munkát kívánt, majd a játékos kijárót kezdte el szemlélni – gondolom annak reményében, hogy jelenjenek már meg a „fiai”.
Pár lépéssel odébb sétáltam és elkezdtem a gépemen állítatni a fényerőt, majd lőttem pár képet a labdát rugdosó játékosokról, de nem adták vissza kellőképp élesen a focisták kontúrvonalait, így állítottam a záridőn és ismét szemem elé tartottam a gépet. Ráközelítettem az egyik éppen lőni készülő focistára, majd az elrúgás pillanatában exponáltam – és ezzel nagyjából egy időben a szívbaj jött rám, amikor egy kezet éreztem a vállamon. Annyi lélekjelenlétem hála istennek volt, hogy a gépet ne dobjam el, így csak hátrafordultam. Tekintetem egyből összekapcsolódott egy gyönyörű mogyoróbarna szempárral, ami kérdőn méregetett.
 – Hát te meg ki vagy? – érdeklődte a barnahajú, mire mosolyogva nyújtottam felé a kezem.
 – Vanessa Calderón – hazudtam szemrebbenés nélkül, pedig szinte már a számon volt, hogy Sophia Gonzalez.
 – Sergio Ramos – mutatkozott be, mire félmosolyra húzódott a szám. Bólintással adtam tudtára, hogy tisztában vagyok a kilétével. Az arcát egy-két napos borosta tette férfiasabbá, a szemében gyermekies pajkosság játszott, a haja pedig ehhez mérten kócosan – de röviden – meredt ezerfelé a feje tetején. De éppen ez a furcsa kettősség tette őt rettentően vonzóvá a szememben. Olyannyira vonzóvá, hogy magam is megrémültem.
 – Fotós vagy? – érdeklődte, mire nagyjából egy időben kezdtünk nevetni. – Oké, belátom, ez hülye kérdés volt – vakargatta meg a tarkóját.
 – Ramos! Indíts bemelegíteni! – kiabált rá az edző, mire a spanyol intve egyet elkocogott. Csak mosolyogva ingattam a fejemet, majd eszembe jutott, hogy tulajdonképpen miért is vagyok itt, így ismét felemeltem a gépem, és elkezdtem képeket készíteni. Megörökítettem őket futás közben, készültek képek, amin száz százalékos koncentrációval az arcukon szereznek labdát, cseleznek, vagy épp lőnek kapura, és voltak olyanok is, amiken elvetemült vigyorral az arcukon bolondoznak. Az edzés végén Ramos odarángatta elém az eszement haverjait is, mondván, hogy ők kérnek magukról fotókat. Rosszallást tettetve kaptam lencsevégre a pózoló Ramost, Alonsót, Marcelót, Ronaldót és a becsatlakozó Casillast.
 – Van már programod délutánra? – kérdezte Sergio mellém csapódva a privát-fotózás után.
 – Gondoltam, elmegyek valamerre fotózni. Nem nagyon jártam Madridban ez előtt – mondtam, és ez legalább igaz is volt. Tényleg nem voltam még Madridban, csak átutazóban, és valóban fényképezni akartam a délután.
 – Hova valósi vagy?
 – A… – kezdtem bele, és kapásból majdnem rávágtam, hogy Andalúzia, de aztán bevillant a „valós” születési helyem. – Az egyik baszk városból, Bilbaóból.
 – És tényleg nem voltál még Madridban? – Hitetlenkedést láttam a szemében, így mosolyogva ingattam a fejem. – Akkor engedd meg, hogy megmutassam a legfontosabb nevezetességeket. – Halványan elmosolyodtam, de ez a mosoly nem annak szólt, aminek kellett volna. Nem azért örültem, mert az által, ha esélyem nyílik közelebb kerülni Ramoshoz, Ronaldót is megfoghatom. Nem, ez pusztán annak szólt, hogy egy Sergio kaliberű férfi érdeklődött irántam.
 – Ó, annak rettentően örülnék. – Mosolyom őszinte volt, és szívből szólt.
 – Mondj egy címet, és háromra érted megyek. – Lediktáltam neki a bérlakásom címét, majd miután nyomott egy puszit az arcomra, ő eltűnt az öltözőben, én pedig elindultam kifelé.

Megjegyzések

  1. Szia!

    Nem hiszem el, hogy megint újra olvashatom, és mégis. Annyira örülök neki, mert ez volt az egyik kedvenc novellám, amit Sergio főszereplésével olvashattam. Főleg, mert tudom, hogy a szíved inkább húz az Atlético és a Barca felé, mint a Real Madrid felé és mégis úgy tudsz róluk írni, mintha nekik szurkolnál és ezt nagyon értékelem benned. :)
    Nagyon várom a folytatást! :)

    Puszillak,
    Nomi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Örülök neki hogy örülsz, és hogy ennyire szeretted a novellát annak idején. Annak meg főleg, hogy ez volt a kedvenc Sergiós novellád :3. Hát igen, a Barca és az Atleti áll közel hozzám igazán (ez a mostani Barca nem, de a klub igen), viszont akad egy-két mostani vagy régebbi Real játékos akiket nagyon-nagyon szeretek, és Sergio és Iker közöttük vannak. És ilyenkor a karakter megkívánja, hogy Real-szurkoló legyen. De egyébként érdekes elgondolás lenne, hogy ugyanez a történet, csak úgy, hogy Sophie menthetetlenül Atleticós, vagy Barcás :D

      Köszönöm, hogy írtál, a folytatást szerdán érkezik :)
      puszi, D.

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

I got what I needed [Azon a nyáron]

Sziasztok! Kicsit megkésve ugyan, de megérkezett a mai adag karácsony is, amiben Renihez és Szabihoz látogattunk, és erre most egy kicsivel több szót fordítanék. Egyrészről lényegesen hosszabb lett, mint terveztem, de egyszerűen ez az a világ, ami még mindig be tud rántani, és csak írom, és írom, és írom. Másrészről borzasztóan élveztem, hogy visszatérhettem Szabiékhoz, és egyébként bajban vagyok, mert nem tudom, hogy ezt hívjam-e még fanfictiönnek. Merthogy annak ellenére, hogy maga az Azon a nyáron Nico Hülkenberg fanficnek indult, ebben a novellában egy fia említés sincs róla, amit talán lesztek, akik sajnáltok, de őszintén remélem, hogy kárpótol majd benneteket Szabi, és a történet során felbukkanó többiek. Még mielőtt zárnám soraim, pár gondolat a címről. Az előző kettőtől eltérően, ennek most nem egy dalcím a címe, mert az istennek nem találtam ideiilőt. Ez a New Found Glory NothingFor Christmascímű dalának a refrénjéből kiragadott félsor. Mellesleg bitangjó nóta, tessék meghallg…

Mindig van más lehetőség [teen wolf]

Sziasztok! Ezen a héten egy Teen Wolf rövidet hoztam – ami egyébként az első ficem a fandomból (aminek kábé két hete vagyok a tagja). Szóval, aki nézte a sorozatot, annak tutira megvan az 5. évad 9. része, az ominózus Scott-Stiles szakítási jelenet, ami kábé kitépte a szívemet – és legszívesebben a villáskulccsal vertem volna értelmet Scottba, de Stiles nem volt olyan agresszív, mint én. Ez a rövid kis szösz azt hivatott bemutatni, hogy Stiles nagyjából hogyan élte meg a szakítást, meg úgy összességében Scott rendkívül durva szavait. (btw nekem ezek ketten így két hét alatt kábé a valahavolt legkedvencebb sorozatos barátaimmá nőtték magukat, just sayin’). Hangulatát tekintve – szerintem – angst. Írás közben meg ezt a remekművet hallgattam főképp. x Teen Wolf x szösz x poszt-5x09 x Sclies!breakup x Stiles Stilinski x angst x 460 szó Mindig van más lehetőség„Képzeld, nem lehetünk mind igazi alfák! Vannak, akiknek hibáznia kell! Vannak, akiknek néha be kell mocskolni a kezüket! Mert vannak, ak…

Szörnyeteg

Sziasztok! Tudom, utoljára karácsonykor volt bármi is a blogon. Tudom, olyan kihalt volt, mint a sivatag, és most sem azért jöttem, hogy ígérgessek (vagy boldog új évet kívánjak, bár azért kívánok). Lesz majd egy bejegyzés a blog sorsáról, ez egészen biztos, de nem tudom megmondani mikor. Egyelőre annyi biztos, hogyha lesz bármim, ami arra érdemes, hogy ide feltöltsem, akkor az felkerül. Egyébként foglalkozok mással – a felhőkastéllyal, a Bosszúval, és igen, a Timeless Timesszal, még ha ebből ti nem is láttok semmit, azért ez így van. De most nem ezért hoztam ezt a posztot, hanem azért, mert most van valamim, ami megérett arra, hogy felkerüljön ide, ráadásul apropója is van – Vivi szülinapja. Szóval ezúton is boldog szülinapot neked, és értelemszerűen ez a novella – szösz – neki vagyon ajánlva, hiszen szülinapos. Meg hát egyébként is, ki másnak ajánlana az ember lánya egy Antoine Griezmann novellát? A cím ne riasszon el, közel sem arról fog szólni, amiről elsőre gondolnád – bár a kép t…