Sziasztok!
Ahogy ígértem, itt is van
a "meglepetés", ami egy tízoldalas Mario Gomez novellát takar. Még az
ősidőkben kezdtem el, valamikor nyáron, és úgy volt, hogy ez lesz az első Livi
listájáról. Végülis annyira nem lőttem mellé, mert másodiknak (na jó,
harmadiknak, mert Reust is idevesszük) befutott. Szóval ez a novella végre
elkészült, és a jó hír, hogy az Azon a nyáron is készülget, tegnap is közel
1000 szó hozzáíródott, szóval sínen vagyunk :D
Um, pár szót a
novelláról... Ez most megint nem az egymás nyakába borulós, szerelmes, romantikus
valami. Nem is komoly témákat feszegető, stílusában hasonló, mint a Nyári
zápot, bár annál talán komolyabb kicsit. Na jó, csoda történt, képtelen vagyok fél
oldalakat magyarázni erről a novelláról. Ez a novella csak úgy van. És
Gomez. És Gomez itt elég szöges ellentéte annak, amilyennek képzelem. Meg
Mandzu is. Mandzut szeretem :3. Na szóval, abba is hagyom inkább a rizsázást,
jöjjön a novella. Vagyis, még előtte két dolog. Az egyik, hogy a bétázásért és
formázási tanácsokért ezer hála Livinek
♥. Illetve - bár a bétázásból kifolyólag olvasta már - de a listájáról lévén
szó, természetesen neki vagyon ajánlva. És ezzel is sok-sok sikert kívánok a jövőheti vizsgáihoz. :) :3
(a novella szokás szerint a tovább mögött)
Broken Hearted Heartbreaker
München utcáit róttam,
hogy végre valahára eljussak az Säbener Straßéra, az állásinterjúra, de a
táskám mélyéről jövő Rise Against dal kezdőhangjai újból megállásra késztettek.
Előtúrtam a telefonomat, ami ismét a bátyám nevét írta ki – csak ma, körülbelül
tizenötödször.
– Mark attól, hogy
félóránként felhívsz, nem fogok jobban helyt állni Münchenben, csak eléred,
hogy ideges legyek – vettem fel a telefont.
– Nem aggódhat az ember a
kishúgáért? – kérdezte felháborodottan.
– Napjában egyszer bőven
elég aggódnod – feleltem, miközben újra elindultam. Átvettem a másik kezembe a
telefont és a bal karomon viselt órámra pillantottam. Már így is késében
voltam.
– Most költöztél a nagy
és veszélyes Münchenbe – kötekedett Mark.
– A nagy és veszélyes
Berlinből. Előtte pedig a nagy és veszélyes Stuttgartban éltem. Mark, négy évig
jártam Berlinbe egyetemre, ahol kollégiumban éltem, távol a családomtól. Mi a
probléma? – kérdeztem nagyot sóhajtva.
– Berlinben a
kollégiumban laktál, itt viszont egyedül egy lakásban, ki tudja, milyen
környéken. – Már a szememet forgattam, de azért erőt vettem magamon, és nem
nyomtam ki a telefont, pedig szívem szerint ezt tettem volna – immár tizedszer
a nap folyamán. Pedig még csak délután fél kettő volt.
– Majd veszek egy kutyát,
és ígérem, apu, mindig bezárom az ajtót és nem engedek be idegeneket – feleltem
szkeptikusan, miközben sietősen keresztülsétáltam egy parkon. Magamban átkozódtam,
amiért magassarkút vettem, ami bár dekoratív, és jó benyomást kelt, de sietni
lehetetlenség benne.
– Dalma, kérlek, ne
bagatellizáld el a dolgot! Ez komoly! – Mark fura komplexusban szenvedett.
Szentül hitte, hogy fizikailag képtelen vagyok arra, hogy gondoskodjak
magamról. A szeretetével és az aggodalmával pedig szinte megfojtott. Egyszerűen
nem értettem, hogy mi vezetett idáig, mert mielőtt Berlinbe mentem volna, még
normális volt.
– Igen, Mark, az is
komoly, hogy amiért folyamatosan veled beszélek telefonon, el fogok késni arról
az állásinterjúról, ami miatt ideköltöztem. Plusz rettentő kínosan venné ki
magát, hogyha a felvételi elbeszélgetés közben megcsörrenne a telefonom, amin a
tövig rágott körmű bátyám zaklat. Felnőttem, már kábé nyolc évvel ezelőtt,
szóval megkérlek – utoljára –, hogy ezt tartsd tiszteletben, különben veszek
egy új kártyát a telefonomba. – Valahol mélyen komolyan is gondoltam ezt, mert
bármennyire szerettem is Markot, túlzásba vitte, és épp ideje volt
helyreigazítani kicsit a dolgokat.
– Akkor majd megkérem
Mariót, hogy időnként nézzen rád – jelentette ki elmélázva, mire
felsóhajtottam, bár szívem szerint a hajamat téptem volna. Ki is ment a
fejemből, hogy Mark világra szóló cimborája éppen a Bayernben játszik. Stuttgartban,
a gimiben osztálytársak voltak, és országos cimborákká kovácsolódtak. Igazából
nem volt bajom a sráccal, jól elvoltam vele, amikor nálunk bandáztak. Leültem
velük meccset nézni, néha elmentem velük moziba, amikor anyáék másképpen nem
engedtek volna.
– Nem is tudtam, hogy még
tartod vele a kapcsolatot – szaladt magasba a szemöldököm.
– De igen, gyakran
beszélünk. Majd szólok neki…
– Mark, ha emlékszik is
rám, amit kötve hiszek, kisebb gondja is nagyobb ennél. Egyrészt. Másrészt a
francnak se hiányzik egy bébicsősz. Komolyan mondom, hogy számot cserélek, ha
nem hagyod abba. – Olybá tűnt, ez használ, mert Mark meghátrálni látszott.
– Jó rendben, visszafogom
magam – nevetett fel kényszeredetten. Már épp letenni készültem a mobilt,
amikor a bátyám folytatta: – Hé, D! Sok sikert!
– Köszi – feleltem szolid
mosollyal az arcomon.
– Szeretlek, ugye tudod?
– kérdezte, és a hangja annyira bűnbánó volt, hogy megesett rajta a szívem.
– Ja, persze – nevettem,
majd hozzátettem: – Én is téged, te majom! – Kinyomtam a telefont és a táskámba
süllyesztettem. Gondterhelten túrtam barna hajzuhatagomba és lépteimet
megszaporázva haladtam a Säbener Straße felé.
*
Végül öt perc késéssel
érkeztem a Bayern központjához, ahol a hatalmas épületkomplexust látván először
megrémültem, hogy hogy fogok én itt bármit is megtalálni, de ezen aggodalmam eloszlott,
amikor a portánál megállítottak. Itt már az aggasztott, hogy hogyan fogok
egyáltalán bejutni. Szerencsére a portás rendkívül segítőkész volt, mert amikor
elmondtam a nevem, és a jelenlétem célját, mosolyogva útbaigazított és adott
egy vendégeknek szóló, nyakba akasztható belépőt. Állítása szerint, ha ez nálam
van, nem akarnak majd kidobni.
Amikor beküldtem a
jelentkezésemet a Bayernhez, igazából nem számítottam arra, hogy visszahívnak.
Örültem volna neki, de nem éltem bele magamat. Mégis, mikor megcsörrent a
telefonom, miközben Stuttgart belvárosában sétáltam a legjobb barátnőmmel,
Steffivel, azt hittem, kiugrok a bőrömből. Igazából az állás megkapásától
függetlenítettem a Münchenbe költözésemet, mert úgy voltam vele, hogy addig
fogom őket bombázni az önéletrajzommal, ameddig fel nem vesznek. De azért
boldogabbá tett, hogy az első rostán rögtön átmentem.
Világéletemben
elkötelezett voltam a sport iránt, de mint olyan, sportolóként nem lehettem
kiemelkedő – nem volt meg hozzá a tehetségem, a kellő kitartásom. De a sport
közelében akartam lenni, ezért találtam ki tizenhat éves koromban, hogy én
egyszer egy sportcsatornánál fogok dolgozni. Akkor azt még nem tudtam, milyen
sportcsatornánál és milyen állásban, de kezdetnek ez elég volt.
Gimnázium végén a berlini
Humboldt Egyetemre adtam be a jelentkezésemet, ahová fel is vettek kommunikáció
szakra. A hároméves alapképzés elvégzése után aztán szakosodtam az
audiovizuális média irányába. Két és fél év alatt megtanultam mindent a
forgatásokról, egy TV-stáb munkájáról, és minden munkafolyamatba bele tudtam
szólni. Volt pár csoporttársam, akik hasonlóan hozzám, a sport közelében
akartak dolgozni, így elhatároztuk, hogy közösen készítjük el a
vizsgafilmünket.
Rengeteg közbenjárás után
sikerült elérnünk, hogy a Herthánál forgathassunk. Több héten át tartó
éjszakázás után, vért és verejtéket nem sajnálva végül elkészültünk a berlini
klubot, és annak zanzásított történetét bemutató, interjúkkal tarkított félórás
rövidfilmmel. Utólag a klubnál is sajnálták, hogy eleinte ellene voltak annak,
hogy a csapat körül tébláboljunk, hogy kamerázzunk az edzéseken, hogy
gyorsinterjúkkal zaklassuk a játékosokat, mert kifejezetten tetszett nekik a
végeredmény. Ennek örömére pedig a klub fejesei olyan ajánlólevelet írtak
mindhármunknak, amitől rettenthetetlennek éreztem magamat a Bayern központjában
sétálva.
Keresztülsiettem az
épületek között, egészen a nagy, fehér, üveg előcsarnokú épülethez. Mit is
mondott a portás?
– Keresztül az éttermen,
fel a lépcsőn az elsőre, a folyosón balra a harmadik… nem, a negyedik ajtó –
motyogtam magam elé, mielőtt bevágtattam volna az étterembe. Meglepő módon, a
rám szegeződő tekintetek, amikre számítottam, elmaradtak, így észrevétlenül
suhantam keresztül a hangulatos ebédlőn. A lépcsőhöz érve ismét megszidtam
magamat a cipőválasztás miatt, mert a fokokra lerakott padlólapon úgy csúszott
a barna cipőcsoda sarka, mint a franc.
Az elsőre felérve
megkerestem a nekem szükséges ajtót, majd vettem egy nagy levegőt, lesimítottam
a fekete alapon virágmintás nyári ruhámat, megigazgattam a barna blézerem és végül
kétszer átfésültem az ujjaimmal a loknikba tekert barna hajamat. Nagyot
sóhajtva kopogtattam az iroda ajtaján.
– Szabad! – hallottam meg
az ajtó túlsó oldaláról, így egy határozott mozdulattal benyitottam. Sok
mindenre számítottam, csak arra nem, ami végül fogadott. Az irodában az
íróasztal mögött egy ránézésre velem egykorú, húszas évei végén járó szőke srác
ült.
– Toni Federsen, az
FCB.TV főszerkesztője, üdv – állt fel, felém nyújtva a jobbját.
– Dalma Kellner – ráztam
meg a szőke kezét.
– Foglaljon helyet! –
Tettem, amit mondott, és örültem, mint majom a farkának, amiért nem hajtott el
azzal, hogy „köszönjük, pontatlan munkatársra nincs szükségünk”.
– Bátorkodtam megírni a
munkaszerződését… Nem lenne gond, ha tegeződnénk, mint leendő munkatársak? – kérdezte
a szőke kissé zavartan, de nem is ez ütötte meg a fülem. Munkatársak?
Munkaszerződés?
– Azt hiszem, valami félreértés történt… – hebegtem-habogtam
össze-vissza, a magabiztos attitűdömnek lőttek, és ehhez Toni Federsennek nem
volt szükség két mondatnál többre. Hatalmas gratuláció Dalma Kellnernek.
– Amikor láttuk a Hertháról forgatott
rövidfilmed, tudtuk, hogy alkalmazni akarunk. Az interjúra behívás csak
formalitás volt – magyarázta Toni szája sarkában bujkáló félmosollyal és
csillogó, kék szemekkel.
– Az nem csak az én munkám volt –
mentegetőztem egyből, mert nem akartam más tollával ékeskedni.
– Nem számít, mert csak te jelentkeztél az
állásra a készítők közül. Tehát akkor…? – a mondata további részét függőben
hagyta, és várakozón biccentett az elém csúsztatott papírhalomra.
– Szóval… Megkaptam a melót? – kérdeztem, még
mindig értetlenül állva a dolog előtt.
– Ha megfelelnek a szerződésben leírt tételek,
akkor igen, megkaptad. – Egy nagy szusszantás után elvigyorodtam, majd egy
tollért nyúltam.
– Hol írjam alá? – kérdeztem félig viccelve,
mert azért nyilván bele akartam nézni, de nem terveztem nem elfogadni. Toni
felnevetett, majd felállt a székéből.
– Kérsz egy kávét? – kérdezte az irodája
sarkában elhelyezett kávéfőző felé sétálva.
– Két cukor, sok tej – motyogtam, fel sem
nézve a szerződésből. Gondosan végig akartam olvasni az elém helyezett négy
oldalt. A szemem sarkából azért kiszúrtam, hogy Toni visszafordult, és rám
nézett, így felpillantottam a lapokból. A leendő főnököm kérdőn, szinte
várakozón pillantott rám. – Légy szíves! – tettem hozzá, némi kérdő
hangsúllyal. Toni elvigyorodott, biccentett, majd visszafordult a kávéfőzőhöz.
Mire átrágtam magamat a
szerződésen, addigra a kávé is lefőtt, és főnököm egy széles vigyorral az arcán
tette le mellém. Az egészen idáig szorongatott tollammal a lap aljára
kanyarintottam a nevemet. Ez volt az álmaim valóra válásának pillanata, mégsem
volt benne semmi különös, azon kívül, hogy az irodában kellemesen bódító
kávéillat terjengett. Legalább valami mennyei harangjátékot vártam volna, vagy
angyali kórust, vagy valamit. Semmi hasonló nem lévén csak vállat vontam és
átcsúsztattam a lapot Toninak. Vetett rá egy kurta pillantást, majd egy, az
asztala sarkán magasodó iratkupacra helyezte. Magasba rántott szemöldökkel
vizslattam az óriási papírstócot, mire a főnököm csak zavartan elmosolyodott.
– A titkárnőm szabadnapos
volt a héten, és… De holnapra készítünk egy fénymásolatot neked a szerződésből.
– Hálásan bólintottam, majd egy húzásra kiittam a kávém, ami csak a töménytelen
cukor és tej miatt volt iható, ezek együtt valamelyest elnyomták az amúgy
pocsék kávé ízét. Volt egy olyan sejtésem, hogy alapvetően nem Toni szokott a
kávékészítéssel bajlódni, hanem az éppen szabadnapon lévő titkárnő. Nem ismertem,
de biztos voltam benne, hogy szeretni fogom, már akkor is, ha csak eggyel jobb
kávét készít, mint a főnök.
– Van még valami? –
kérdeztem a papírok között kutató Tonitól.
– Nem, semmi. Holnap fél
kilencre gyere be. Addig tartsd magadnál ezt a kártyát, amit kaptál, és
holnapra meglesz a rendes. És nézz körül nyugodtan. Elkísérnélek, de vár rám
egy halom papír. Soha többé nem engedem szabadságra Stellát – motyogta maga
elé, amin muszáj volt felkuncognom. Toni szétszórtabb volt, mint azt elsőre
gondoltam volna. Nagyon reméltem, hogy Stella hamar rendet teremt majd, és hogy
semmilyen fontos irat nem vész el.
– Akkor én most megyek,
Toni. Viszlát, holnap fél kilenckor találkozunk – búcsúztam felállva az
asztaltól. Nyújtottam a kezemet Toninak, aki sebtében megrázta, elmormogott,
valamit, ami leginkább ahhoz hasonlított, hogy „rendben, holnap találkozunk,
szia”, majd visszatemetkezett a papírjaiba. Megvontam a vállam, majd arcomon
széles vigyorral sétáltam ki az ajtón.
Amint becsuktam magam
mögött a fehér ajtót, egyből a telefonom után kezdtem el kutatni a táskámban.
Meglepően hamar a kezembe akadt, és legnagyobb örömömre sem nem fogadott
hívást, sem üzenetet nem jelzett a bátyámtól. Az első gondolatom az volt, hogy
Toni irodájában biztosan nem volt térerő, és majd csak utólag fogja a telefonom
kijelezni a hívásokat. Aztán az, hogy lehet, nem is fogja kijelezni, mert Mark
már régen Interpolos körözést adatott ki rám, mint eltűnt személyre. Aztán
megnyugtattam magamat azzal, hogy legkorábban az eltűnést követő 24 óra letelte
után kezdenek el keresni. Így, hogy mindkét elméletemet rövid úton
megdöntöttem, hamar arra az utolsó következtetésre jutottam, hogy Mark végre
megértette, amit mondani akartam neki, és felhagyott az állandó aggódással.
Vagy ha nem is hagyott fel vele, de legalább már engem nem zaklatott miatta.
Ettől függetlenül a
telefonomon egyből az ő számát tárcsáztam, annak reményében, hogy majd első
csörgésre felveszi, ehhez képest a mobilja foglaltat jelzett. Elvettem hát a
fülemtől a készülékem, és hitetlenkedve meredtem a képernyőre.
– Másfél órája még nem
akarta, hogy elvesszek, most meg… Akkor sem tudnám elérni, ha éppen emberrablók
fognának fegyvert a fejemhez, váltságdíjat követelve tőle – morogtam magam elé,
a kezemben szorongatva a telefonomat.
Fejingatva indultam meg a
folyosón arra, amerről jöttem. Éppen az étterembe vezető lépcsőn tipegtem
lefele, újra meg újra elátkozva magamat, a cipőimet, meg azt, aki egyáltalán
kitalálta a magassarkút, amikor megcsörrent a telefonom. A kijelzőn Mark neve villogott,
egy rólunk, kettőnkről készült közös képpel.
– Szia, nem érek rá, mert
éppen elraboltak – vettem fel a telefont. Színtelen hangot igyekeztem megütni,
mert valahol bosszantott az, hogy eddig Mark elhalmozott a figyelmével, most
meg hirtelen csak úgy, minden ok nélkül foglaltat jelzett a telefonja, amikor
remegve kellett volna várnia, hogy hívjam, és beszámoljak neki az állásinterjús
tapasztalataimról.
– Hogy mi van? – kiáltott
bele a telefonjába, de volt egy olyan érzésem, hogy ezt a kiáltást telefon
nélkül is meghallottam volna, 230 kilométer ide vagy oda. Fájdalmasan ráncoltam
össze a homlokom és megdörzsöltem a fülemet, amiben a bátyám maradandó
halláskárosodást okozott.
– Vicceltem. Miért nem
vetted fel a telefonod? – kérdeztem tőle, még mindig a sebeimet nyalogatva.
– Marióval beszéltem –
jelentette ki, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Pedig nem
volt az, rohadtul nem.
– Hogy mit csináltál? –
visítottam a telefonba, gyanúsan egy oktávval magasabbra szökő hanggal.
– Marióval beszéltem
telefonon – ismételte el a bátyám, mintha nem értettem volna elsőre.
– Nem megkértelek arra,
hogy kezelj végre felnőttként, és ne akarj 24 órás felügyeletet a nyakamba
varrni? – kérdeztem ingerülten, de immár fojtottabb hangon, mert közben leértem
az étterembe.
– Nem miattad beszéltünk.
Technikailag ő hívott engem, mert nemrég megcsalta a barátnője, szakítottak és
most maga alatt van. Tényleg, összebarátkozhatnál vele, és ápolgathatnád a
lelkét, te úgyis értesz ehhez. – Hallottam Mark hangján, hogy elmerengett, de
tudtam, hogy teljesen komolyan gondolta, amit mondott.
– Szóval másfél órája,
még engem akartál az ő nyakába sózni, most meg őt az enyémbe? Ez egyre jobb
lesz Mark! – fakadtam ki, észre sem véve, hogy időközben felemeltem a hangomat.
– Jó, nyugi D! Csak egy
ötlet volt, nem kell leharapni a fejem – mentegetőzött, megint elővéve a cuki,
bocsánatkérős hangját. Utáltam, hogy így tudott manipulálni, hatni a testvéri
szeretetre, meg ilyenek. – De azért gondold meg, jó? – Ez volt az a pont, ahol legszívesebben
felordítottam volna, de ezt elkerülendő inkább kinyomtam a telefont, és
ingerülten a pult felé fordultam. Azaz csak fordultam volna, hogyha nem jött
volna belém valaki az enyéméhez hasonló lendülettel. A sarkaimon amúgy sem
álltam túl magabiztosan, hát még így, hogy nekem száguldottak. Én nyilván nem
lehettem hibás, hiszen az elkövetővel ellentétben, én nem láttam őt. Elvesztett
egyensúlyomon az segített csupán, hogy az imént belém száguldó vadbarom a
derekamra kulcsolta a karjait, megmentve így a csúfos földre huppanástól.
Miközben azon
gondolkoztam, hogy a helyzet már csak akkor lehetne klisésebb, hogyha lett
volna nálam egy pohár kávé, amit történetesen pont a fickóra öntök,
felpillantottam az arcára. Mario Gomez pislogott rám vakítóan kék szemekkel, és
csibészesen bugyiolvasztó vigyorral.
Az első gondolatom az
volt, hogy egészen biztosan nem lehet véletlen, hogy Mario pont akkor van pont
ott, ahol én. Felmerült bennem, hogy Mark talán valami hiper-szuper nyomkövető
rendszert épített a telefonomba, és minden másodpercben pontosan tudja, hogy
hol vagyok. Vagy végül is informatikus, az is lehet, hogy a nyomkövető
segítségével megtudja, hol vagyok, és közben belépve az adott helyek biztonsági
rendszereibe, a kamerákon figyel. Paranoiásnak tűnik? Ugyan, Marktól ez egy
nevetséges gyerekcsíny lenne csupán, csinált ő ennél…
– Hé, jól vagy? – Mario
kellemes hangja csak úgy simogatta a Mark által tönkretett fülemet, függetlenül
attól, hogy némileg türelmetlenül csengett. Gyanítottam, hogy olyannyira elmerültem
a bátyámról szőtt elméleteimben, hogy fel sem tűnt, amikor a focista először
szólt. Meg valószínűleg az sem, mikor másodszor és harmadszor, hacsak nem irtó
alacsony az ingerküszöbe.
– Igen, igen persze –
feleltem neki, egyik kezemmel belekapaszkodva a bárpultba, miközben
lesimítottam a ruhámat, és a fülem mögé fésültem a hajamat.
– Sajnálom, nem figyeltem
– mondta miközben bűnbánóan pislogott rám a hatalmas kék szemeivel. Én ennyivel
meg is elégedtem volna, de neki muszáj volt még hozzátennie valamit. – Elvonta
a figyelmem egy rendkívül csinos barna lány – kacsintott rám.
– Egészen biztosan
kinyírom Markot – morogtam magam elé. Gomezről sok mindent el lehetett volna
mondani, de azt semmiképp, hogy úgy néz ki, mint akit nagyon megviselt egy
szakítás. Inkább nézett ki úgy, mint aki a legyet is röptében…
– Mark? Mint Mark
Kellner? Dalma? – Más szituációban valószínűleg értetlenül álltam volna az
előttem felsorakoztatott nevek hallatán.
– Igen, Mark a bátyám –
bólintottam kurtán.
– Meg sem ismertelek.
Mikor is találkoztunk utoljára? Öt vagy hat éve? Még kislány voltál. – Nem
akartam vele vitatkozni, hogy igazából már akkor is elmúltam tizennyolc, mert
valószínűnek tartottam, hogy az ő szemében akkor még tényleg kislány voltam.
– Öt éve volt, kicsit több.
Akkor mentem el Berlinbe tanulni – feleltem neki. Meglepett, hogy így, hogy
belőtte, hogy ki vagyok, mennyire máshogy viselkedett, mint ami az első
megnyilvánulása volt. Odalett a legyet is röptében attitűd, és a kicsit sem
németes vonásokba kíváncsiság költözött.
– Valami médiás cuccot,
igaz? – kérdezte, miközben az egyik asztal felé biccentett.
– Igen, kommunikáció és
médiatudomány szakon végeztem, audiovizuális média irányba szakosodtam –
bólintottam mosolyogva.
Amikor utoljára
találkoztam Marióval még rettenetesen kölyök-képe volt, amihez borzalmas,
hosszú frizurát hagyott. De a haját azóta levágatta, az arca pedig
megkomolyodott, egyedül a tekintetében maradt meg valami az akkor ismert
huszonkét éves fiatal srácból. Határozottan jót tett neki az idő.
– És most mit keresel
itt? – kérdezte miközben magunkhoz intette az egyik pincérlányt.
– Hát, holnaptól az
FCB.TV-nél dolgozok – vigyorodtam el. – De figyelj… – kezdtem bele, ám az idő
közben az asztalunkhoz érkező pincérlány miatt abbahagytam. Kértem egy narancslevet,
Mario pedig kólát rendelt.
– Mit akartál mondani? –
kérdezte, mikor a lány elment a rendelésünkért.
– Mark napok óta, amióta
Münchenbe költöztem, azzal zaklat, hogy vigyázzak magamra, és mindenhogyan
felügyelni akar. Már azt is felhozta, hogy esetleg megkér téged, hogy figyelj
rám, de… Ugye ez nem történt meg? – kérdeztem, miközben rémesen kellemetlenül
éreztem magam. A világért nem akartam, hogy Mario azt szűrje le ebből, hogy
igazából igényelném a felügyeletét, mert isten ments!
– Nem, erre konkrétan nem
kért, de azt említette, hogy Münchenben vagy és valamit mintha arról is mondott
volna, hogy itt a Bayernnél akarsz valami állást megszerezni – magyarázta.
Látható volt az, hogy valószínűleg nem figyelt túlzottan, mikor Mark rólam
mesélt neki, és igazság szerint nem is nagyon bántam. Talán tényleg a szívfájdalmával volt elfoglalva, amit az exe okozott
neki – merengtem el.
– Akkor jó. Most, nagyjából
tíz perce is beszéltem vele, és akkor is mondta, hogy beszéltetek, és lekaptam
a tíz körméről, de ez nyilván nem érdekel téged. Bocsi – mondtam, mikor láttam,
a tekintetén, hogy a figyelme már messze jár.
– Nem, semmi gond –
felelte, ismét rám emelve a jégkék szempárját. – Tudod, jó valaki olyannal
beszélgetni, akinek nem az a második kérdése, hogy hogy vagyok – húzta el a
száját, és tekintete fájdalmasan megvillant.
Nem tudtam, mit
válaszolhatnék, mert bár tudtam, hogy a volt barátnője miatt faggatták őt, és
szomorú szemeit elnézve nem is annyira alaptalanul, de valahogy nem éreztem
illőnek felhozni. Milyen jogon is hoztam volna fel, amikor csupán Mark ejtett
róla szót egy fél mondat erejéig. Nem voltam a barátja, nem voltam a
családtagja, így nem szólhattam bele a dologba.
– Dalma figyelj! Nem
lenne kedved… beszélgetni? – kérdezte, de szörnyen esetlennek tűnt. Fél szemmel
pillantott rám, várakozva, reménykedve.
– Miről akarsz
beszélgetni, Mario? – kérdeztem vissza félrebiccentett fejjel, bujkáló
mosollyal.
– Bármiről, kivéve
Silviát… a volt barátnőmet. Nézd, te kívülálló vagy, nem ismerted őt, nem ismered
a történteket. Nem nézel rám úgy, mint valami szánni való, elhagyott
kölyökkutyára, de mégis talán eléggé ismerlek ahhoz, hogy beszélgessünk. Vagy
ha nem, hát majd megismerlek.
Valójában pontosan azt
gondoltam róla, már ezen rövid beszélgetés után is, hogy olyan, mint egy magára
hagyott, szeretetéhes kölyökkutya, de nem terveztem ezt közölni vele.
– Szóval… beszélgessünk?
– kérdeztem vissza, és röviden felnevettem. Valószínűleg Mario is érezte a
helyzet abszurditását, mert rám emelve jeges tekintetét néhány másodperc
erejéig ő is velem nevetett. A szája és a szeme sarkában nevetőráncok gyűltek
ilyenkor, amik még karakteresebbé tették az arcát. Mario Gomez egy kifejezetten
jóképű pasi volt – egy jóképű pasi, összetört szívvel.
– Igen, beszélgessünk – válaszolta
mosolyogva.
– Akármiről? Kivéve ezt a
lányt… – kérdeztem, mintha csak a tananyagot mondanám fel az iskolában a
tanárnak.
– Pontosan. És arról sem,
hogy hogy vagyok – mosolyodott el. – Akkor megegyeztünk?
– Ez miért jó nekem? –
kérdeztem vigyorogva.
– Csodás személyemmel
töltheted az idődet – kacsintott rám. Ez pontosan az a Mario volt, akire öt
évvel ezelőttről emlékeztem. A nőcsábász, a minden lányt magába bolondító,
pimasz szívtörő. Válaszán kivételesen nem botránkoztam meg, csak jóízűen
felnevettem.
– Rendben megegyeztünk –
nyújtottam felé a kezem, amit elvigyorodva rázott meg.
– Szóval, mit melózol
majd az FCB.TV-nél? – kérdezte.
– Gondolom, valami
végzettségemnek megfelelőt. Operatőri munka, interjúzás, vágás, igazából minden
belefér, de komolyan ez érdekel? – kérdeztem tőle, összeráncolt homlokkal.
Nehezemre esett elhinni, hogy pont az operatőri munka száraz szakmai oldaláról
akar csevegni velem.
– Naná, hogy érdekel –
mosolyodott el féloldalasan. Piszok jól állt neki, és csak még vonzóbbá tette a
férfit számomra. Mario pont olyan pasi volt, aki beleillett abba a mintába,
amit ilyen téren követtem. Már annak idején is helyes srácnak gondoltam, mikor
még Stuttgartban játszott és Markkal országos cimborák voltak. De határozottan
állíthattam, hogy az idő jót tett neki. Egy baj volt csak vele – minden látható
jel szerint elég mély magánéleti gödörben hevert. Kicsit ironikusnak találtam
ugyan, hogy pont a női szívek megkínzójaként elhíresült Mario Gomez az, akit
szörnyű szívfájdalom gyötör, de mindig is hittem a karmában.
– Nézd, Mario, én nem
ismerlek, de… – kezdtem bele nagyot nyelve. Noha éppen néhány perce szögeztem
le, hogy nem fogok vájkálni a Silviás dolgokban, de már most láttam, hogy ez az
egész nem vezet előre. Nem, mert azzal, hogy a szőnyeg alá söpri a problémáit,
hogy figyelmen kívül hagyja őket, tulajdonképpen csak egy helyben toporog.
Nem tudtam azonban vele
is megosztani a gondolataimat, mert ebben a pillanatban három csapattársa
érkezett az asztalunkhoz. Thomas Müllert és Bastian Schweinsteigert a
válogatottunk oszlopos tagjaként egyből felismertem – az lett volna csak a
szégyen, ha nem teszem. A harmadik – legszélesebben vigyorgó – férfi azonban ismeretlen
volt számomra.
– Ó, hogy ezért
hangoztattad ennyire, hogy túl vagy Silvián! Én azt hittem, az csak kamu volt,
de haver. Már megértelek – röhögött fel a harmadik, rendkívül mély benyomást
téve rám. Fogalmam sem volt ki lehet, de abban kettő másodperc alatt
holtbiztossá váltam, hogy egy tapló. És értetlenül álltam a tény előtt, hogy a
látszólag normális Müller és Schweinsteiger, de még Gomez is, miért barátkozik
egy ilyennel.
– Mario, fogd be! –
morrant oda Mario a jelek szerint a másik Mariónak. Gomez szikrázó szemekkel
nézett a csapattársára, de nem igazán értettem az okát. Persze, tahó volt, ez
kétségtelen, de azért ennyire nem.
– Miért nem mutatod be az
új barátnőd? – kérdezte Tapló Mario vihogva. Valamilyen okból kifolyólag az
Oroszlánkirály hiénáit juttatta eszembe.
– Mert nem vagyok a
barátnője – mondtam, Gomez kék szemeit pásztázva.
– Szóval akkor szabad a
pálya? – Taplóka nagyon nem érezte át, hogy neki valahol nagyon máshol kéne
lennie. Fáradtan pillantottam a magas férfira.
– Egy szóval sem mondtam,
hogy más barátnője nem vagyok – jelentettem ki magabiztosan, mire a Tapló
mögött álló Thomas Müller hangosan felnevetett.
– De ha nem a barátnőd,
akkor mit akarsz tőle? – kérdezte ismét Taplóka, és már kezdett nagyon
fárasztani a korlátoltsága. Ezúttal nem mondtam semmit, csak Marióra
pillantottam, aki fáradtan ingatta a fejét, majd csapattársára pillantott.
– Egy barátom húga.
Lelépnél? –kérdezte Mario, mire a másik Mario kicsit sértődötten elvonult.
Gomez csak megingatta a fejét, majd rám pillantva bocsánatkérő mosolyra húzta a
száját.
– Azt a Silviás dolgot
nem úgy értette ám – huppant le Bastian az asztalhoz. Úgy fürkészte Mario
arcát, mintha az árulkodó jelet keresné rajta, ami előrevetíti majd a csatár
totális érzelmi összeomlását.
– Nem, persze –
bólogatott Gomez, de úgy tűnt, mint aki nem is figyel arra, amit a szőke német
mond. Időközben Müller átvágtatott az asztal másik oldalára, és ő a másik
oldalról kezdte el rágni Mario fülét. Kezdtem megérteni, hogy miért nem akart Silviáról
beszélni. Nagyon úgy tűnt, hogy a barátai gyakorlatilag úgy kezelték, mint
valami súlyos beteget, körülugrálták, faggatták, folyamatosan lopva vizslatták
– nem hagyták őt élni. Úgy óvták, mint egy kisgyereket, de észre sem vették,
hogy pont a túlzott aggódásuk az, ami miatt még mindig nem lépett tovább.
Pontosan úgy viselkedtek
vele, ahogyan Mark velem. Csak míg érte azért aggódtak, mert egy szakítás miatt
köszöntött be változás az életében, az én bátyám a költözés jelentette
újdonságoktól óvott engem. De igazság szerint teljesen bele tudtam magamat
képzelni Mario helyzetébe.
– Öm, srácok –
kocogtattam meg Bastian vállát, mire ő is és Müller is rám emelte a tekintetét.
– A világért nem akarok beleszólni, mert gyakorlatilag öt perce találkoztunk
először, és tényleg, ki vagyok én, hogy tanácsokat osztogassak, de nem
gondoljátok, hogy izé… Szóval, hogy amit csináltok, az aggodalmatok egy kicsit
sok? – kérdeztem félve. Lopva pillantottam végig mindhármukon – Bastian
ledöbbent, Mario szája sarkában mosoly bujkált, Thomas pedig értetlenül
pislogott rám.
– Ezt hogy érted? –
kérdezte Müller felocsúdva a meglepődöttségéből, bár annyira azért nem sikerült
neki magához térnie, hogy ne bajorul szólaljon meg.
– Hát, nagyjából öt perce
vagytok itt, és körülbelül hússzor kérdeztetek rá arra, hogy Mario biztos jól
van-e. Nem mondom, hogy nem szépirodalmi teljesítmény húszféleképpen feltenni
ezt a kérdést, de kicsit talán túlmutat az egészséges aggodalom határán. Nem…
Nem tudom, Mario mit gondol erről, de az elkínzott arcát figyelembe véve talán
ő is kicsit túlzásnak érzi. Csak – bár számomra is fura kijelenteni ezt a róla
hallottak alapján – nem akar belegázolni a lelketekbe. – Kérdőn pillantottam
előbb Marióra, majd a hol engem, hol őt figyelő csapattársaira.
– Ez igaz, haver? –
kérdezte Müller. Bastian annyira lesokkolódott az általam mondottaktól, hogy még
mindig nem találta a hangját.
– Hát, igazából igen.
Nézzétek srácok! Nagyon… hálás vagyok azért, amiért próbáltok segíteni, de… –
kezdte Mario akadozva. Úgy tűnt, nem igazán találja a szavakat. – Ha
folyamatosan Silviáról kérdezgettek, soha nem fogom magamat túltenni rajta –
hadarta el hirtelen. – Fontos volt az életemben, de ennek vége, és ehhez mérten
akarom élni az életem – tette hozzá, az előbbihez hasonló tempóban. Bastian egy
darabig elgondolkodva szemlélte, aztán egy „Bocs, tesó” kíséretében
megveregette a csatár vállát, és felállt az asztaltól, Müller pedig hasonló
szavak között kísérte a középpályást.
– Bocs, nem akartam
beleszólni, csak… – kezdtem, de folytatni nem tudtam, mert igazából fogalmam
sem volt, hogy tulajdonképpen miért szóltam bele. Hogy miért avatkoztam egy
olyan ember életébe, akit utoljára öt éve láttam, de soha nem voltunk barátok.
Aztán eszembe jutott egy korábbi gondolatom, amit a csatárral is megosztottam:
– A bátyám ugyanígy megfojt a szeretetével, és tudom, hogy mennyire bosszantó
tud lenni. Tudom, milyen érzés az, amikor nem akarod megbántani azt, akit
szeretsz, mert tudod, hogy csak jót akar, még ha a lehető legrosszabb módon is
próbál segíteni – motyogtam végig az asztallapot bámulva, és csak a mondandóm
végén pillantottam fel Marióra.
– Biztos vagy benne, hogy
még mindig rólam van szó? – kérdezte a szája sarkában bujkáló mosollyal.
– Hé! Én itt
megszabadítalak a szenvedéseidtől, és ez a hála? – Bár próbáltam komoly
maradni, de végül nem bírtam és felnevettem.
– De ha már
felemlegetted, köszönöm. – Többet nem mondott a témával kapcsolatban, de nem is
vártam. Végtére is pasiból volt, akik irtóznak attól, hogy az érzéseikről
kelljen beszélni.
– Nézd, Mario, én
megértem, hogy nem akarsz erről beszélni, és tovább akarsz lépni, de az egyik
elengedhetetlen a másik nélkül. Hidd el, hogy jobb lesz utána. Nem rögtön
azután, hogy kiöntötted a lelked, mert valószínűleg akkor jobban fog fájni,
mint valaha. De így kihúzod a szívedből a tüskéket, és idővel begyógyul a seb.
– A bölcsesség nálatok,
Kellnereknél családi örökség? – kérdezte a csatár, de egy csepp rosszindulat
sem volt a hangjában, csak játékos érdeklődés.
– Igen, apai ágon
öröklődik, és magunk között csak jótanács-génnek hívjuk – vigyorodtam el.
Tudomásul vettem azt, hogy nem most akarja megvitatni a Silvia-témát.
Mario Gomeznek elég volt
mindössze fél óra, hogy eloszlassa bennem az összes róla felállított
sztereotípiámat. Fél óra alatt bemutatta, hogy távolról sem az a nőcsábász
szívtipró, akinek a sajtó és a korábbi, fiatalkori megnyilvánulásai alapján gondoltam.
Ebben a fél órában ráébresztett arra, hogy igazából jobban hasonlítunk
egymásra, mint azt valaha is gondoltam volna.
– Tulajdonképpen miért is
Mark a legjobb haverom helyetted? – kérdezte Gomez félrebiccentett fejjel,
miközben arcán pajkos mosoly játszott.
– Nem tudom, de ezen
könnyen lehet változtatni – kacsintottam a csatárra, aki erre hangosan
felkacagott.
Hellóka :D
VálaszTörlésMivel már olvastam kb. háromszor, ezért csak egy rövidke kommentet hagyok itt:
TECCETKÖVIIIT *-* ♥
ennyi, szia
u.i.: Gomeeeez *.* ♥♥ annyira várom már, hogy válogatott meccs legyen és ő is ott legyen, és következő világbajnokság legyen, és ő is vb legyen, és rúgjon - bocsi, gomezeljen - minden meccsen egy gólt *-*
Amúgy szerintem én se tudok most fél oldalakat írni erről a novelláról, de - mivel gonosz vagyok - azt elárulom, hogy egy pontban egy icikepicikét hasonlítani fog rá az én Kramerem :D
Most elgondolkodtam, milyen formázási tanácsot adtam én, de rájöttem, hogy a sorközt állítottam át, haha. Szívesen. :D És nem tudom, milyen vizsgáim voltak utána, de ha nem ez a hülye technológia, akkor sikeresek voltak, hála Gomeznek, szóval köszöntem szépen az ajánlást. :D
A novellának mind a 10 oldalát imádtam, bár első olvasásra, hajnal háromkor volt egy mondat, amin nagyon fennakadt a szemem. xD Viszont másodszorra, amikor nekiálltam javítgatni, már a "– Mario, fogd be! – morrant oda Mario a jelek szerint a másik Mariónak." sem volt furcsa. :D Egyébként erről a szemét Mandzuról majd mondok valamit facebookon, csak emlékeztess, ha esetleg elfelejteném.
Basti és Müller nagyon drágák voltak, hogy így aggódtak, és ápolgatni próbálták szegénye kis barátjuk lelkét, és közben nem vették észre, hogy sok, amit csinálnak. Amúgy ha valamit még írhatnál ehhez, az nem egy "normális" befejezés (mert EZ, ami most van, egy tökéletesen normális befejezés), hanem az a beszélgetés, ami abban a félórában zajlott, és hogy az asszony meg Gomez miért szakítottak. :D
És akkor így a végére ejtsünk még két szót Toniról, akinek már a neve is tetszett, és arról, hogy a későbbiekben is várom sok szeretettel az ilyen novellákat, legyenek jó hosszúak, legyen bennük sok német - jöhetne például a réges-rég ígérgetett Eljegyzés, mert tudod, hogy azzal sietned kell, nehogy Reus eligazoljon, mielőtt megírhatnád nekem. De ha ez mégis bekövetkezne, nem lehetne Mats helyett inkább Lukas a főszereplő? :D
Najó befejeztem, mert az elfogultság mellé még felkerül a nevem mellé az is, hogy telhetetlen. xD
Nem olvasom vissza, miket írtam, szóval bocsánat, ha összevisszaság. Csodálom, hogy én írtam ide elsőnek amúgy, de legalább senki nem lopta el a büszke első kommentelő címet előlem :D
Sziaa!
TörlésÓ, köszönöm, hogy írtál :3
A kövi még nem tudom mikor jön, de majd igyekszek :D
sziaa ♥
u.i.:Hát, ehhz Löwöt kéne megtalálni, hogy emlékezzen már a drága Gomezre :D De én is örülnék minden meccsen egy gomezelt gólnak :3 emlékszem, még az EB-n :3
Ó, kíváncsian várom már, hogy mi lesz az az egy pont, ahol hasonlítani fog :D Jöjjön már Krameeer :D
Nem a hülye technológia, szerintem az a hülye amire annyira rástressszeltél, hogy már a nevét se tudom. Analitika? :D Gomez mindig segít, szóval :D
Ezt örömmel olvasom :3 Igen, mikor mondtad, hogy túl sok volt a Mario, gondoltam, hogy erre gondoltál :DD
Basti és Müller mindig nagyon drágák. Jó, nem mindig, mert mikor Basti magából kikelve veszekszik a sporivel - levezetvén a Lukas miatt a frusztrációját - meg Müller mikor hasast dob annyira azért nem drága, de többnyire azok :D
Amúgy akartam részletezni a beszélgetést, csak már így is 10 oldal volt, és nem akartam tovább húzni :D meg annyira nemszeretek párbeszédet írni xD asszony meg Gomez meg azért szakítottak, mert az asszony megcsalta ezt a jóembert :D Durva, mi? :D
Gondoltam, hogy Toninak tetszett a neve, de köze nincs ahhoz a másik tonihoz (direkt a kisbetű xD ez a bosszú Nandoért xD) Egyelőre most dolgozok Hülkenbergen, meg Ölelgetősön, de ha kifutott Özil vagy Torres vagy Ölelgetős, akkor bejön majd hát vagy Xabi vagy Mosolygós vagy Basti. Valamelyik a kettő közül amúgy lehet, hogy többrészes lesz. :D de az is lehet hogy a Lukasos lesz több részes. xD vagy az is xD És amúgy nevetni fogsz, de Lukas is beleillene az Eljegyzésbe (mivel AU, gyakorlatilag bárki beleillene :D)
Nem lett összevisszaság, és köszönöm, hogy írtál :3
puszi, D.