Sziasztok!
Az a helyzet, hogy egészen jól
haladok az Azon a nyáronnal,
kezd összeállni a dolog és én is rettentően lelkes vagyok a történettel
kapcsolatban. Nagyon kíváncsi vagyok már, hogy nektek hogy fog tetszeni majd
az, ami az Azon a nyáronból
kerekedik a végére, de ez még egy kicsit várat magára. Hogy addig se maradjatok
olvasnivaló nélkül, megint nosztalgiázunk kicsit. Most egy olyan novellámat
hoztam el nektek ismét, aminek a Final
Masquerade már a harmadik
lakhelye lesz, először még 2011. decemberében látott napvilágot, még a Timeless times oldalán. A sztori és a szereplők
változatlanok – na jó, helyenként egy egészen picit hozzátoldottam –, egyedül a
címe változott. Elhatároztam ugyanis, hogy leszámolok az angol címekkel, és
mindent átmagyarítok. Vagy legalábbis valami olyasmi. Egyszerű, könnyen
megjegyezhető címeket szeretnék, az Aida pedig azt hiszem, megint megfelel
ennek a követelménynek.
Tehát ismételten egy fanfictionről van szó, nem más,
mint a mindenkori kedvenc focistám, David Villa főszereplésével. Bár igazság
szerint ez némileg túlzás, mert a csatár valójában ténylegesen csak a novella
végén jelenik meg, azért mégis körülötte forog a történet. Meg persze a
főhősnőnk élete körül. Furcsa körülmények között született ez a novella,
amolyan kísérleti szinten indult. Olyan érzésekről írtam, amikhez sok közöm
akkor nem volt, aztán azóta eltelt három év, én is változtam, meg a világom, az
életszemléletem is, de nem akartam sok dolgot átírni. Kicsit kibővítettem,
részleteztem, mélyítettem, ahol szükségesnek éreztem, de egyébként zömmel
ugyanaz, ami három éve megszületett. Kicsit tartok tőle, hogy minőségileg nem
találjátok majd megfelelőnek, de azért bizakodom, és várom szeretettel a
véleményeteket odalenn kommentben, vagy pipák formájában. Szóval így
zárásképpen, csak jó olvasást!
Aida
"Ha van rá lehetőséged, tedd meg, különben lehet, hogy örökre bánni fogod."
Szokás
szerint a TV előtt ülve vártam a meccs kezdetét. 2005 ősze óta egyetlen olyan
mérkőzést sem hagytam ki, amelyen a spanyol csatár pályára lépése lehetséges
volt. Rettentően örültem, hogy ennyire összejött neki minden. Világ- és
Európa-bajnok volt, BL győztes és spanyol bajnok. Ó, és mindemellett a
Barcelona játékosa. Annak a csapatnak, amely épp most készült bebizonyítani,
hogy nem csak Európában, de az egész világon nincs nála jobb.
A műszakom
is elcseréltem, és vállaltam, hogy kora délutántól estig megyek dolgozni, csak
hogy meg tudjam nézni a mérkőzést. Maia, a kolléganőm, persze boldogan ment
bele, hogy helyettem jöjjön délelőtt. A hely, ahol dolgoztam napközben
kávézóként, éjszaka pedig szórakozóhelyként funkcionált. Nem rajongtam érte –
főleg az esti műszakért – de kellett a pénz, hogy be tudjam fejezni az
egyetemet.
– Hé, Kislány!
Nézed, vagy inkább gondolkozol? – huppant le mellém Sergio.
– Hogy… mi?
Persze, hogy nézem – bólintottam lelkesen, és figyelmem immár száz százalékosan
a képernyőnek szenteltem, ahol már valóban a kezdőrúgáshoz készülődtek a
csapatok.
Kezemet
tördelve figyeltem a meccs minden mozzanatát, és örömömben hangosan felkiáltva
ugrottam fel, mikor Adriano betalált az Al Sadd kapujába. Aztán a boldogságom
nem sokkal később beárnyékolódni látszott, amikor Villa egy támadás közben a
földre rogyott. Nem tűnt komolynak a sérülés, a szívem mégis összeszorult.
Imádkoztam, hogy ne legyen komoly, de a lelkem mélyén tudtam, hogy fölösleges,
mert David nem az a típusú játékos, aki ok nélkül fekszik a földön. Azzal egy
időben hogy láttam, hordágyat kér, visítottam Sergióért. A beérkező
spanyol kérdőn nézett rám, de én csak szó nélkül a képernyőre mutattam, ahol
épp Villa esését játszották vissza.
– Nem tűnik
vészesnek – ráncolta a homlokát Ramos. – De ismerve Villát, nem ok nélkül
fetreng a földön.
– Sergi…
Félek. Ha ez… Ha ez bármi komoly… Az nagyon meg fogja viselni. – A spanyol védő
csak bólintott, és mellkasára húzva a fejem, vigasztalóan simogatni kezdte a
hátamat.
A
kommentátor innentől kezdve semmit nem mondott arról, hogy mi a helyzet a hetes
mez tulajdonosával, csak annyit, hogy Sánchezt küldték be helyette.
Hiába lőtt a
katalán csapat még három gólt a meccs során, alig figyeltem. Az agyam végig
azon zakatolt, hogy vajon mi lehet a csatárral. Amikor a meccs után kettőkor
elindultam munkába még mindig semmi hír nem volt Villa állapotáról.
– Akkor el
tudod hozni majd Mattit a suliból? – Esdeklőn pillantottam a spanyolra, aki
csak elvigyorodott.
– Naná, a
keresztfiamra mindig van időm. – Fogalmam sem volt róla, hogy minek
köszönhettem Sergio ilyen mértékű kedvességét, afelől meg aztán végképp
sejtésem se akadt, hogy hogyan hálálhatnám meg neki. – Bele ne kezdj! – emelte
védekezőn maga elé a kezét. – Szívesen teszem, tudod jól. De menj, mert elkésel
a munkából. – Elmosolyodtam, majd gyors puszit nyomva a spanyol arcára
kiviharzottam a házból és a kocsimba bepattanva a munkahelyem felé indultam.
Egy
viszonylag átlagos napot tudhattam magam mögött, eltekintve persze attól, hogy
a gondolataimat egy pillanatra sem tudtam elszakítani Villától és a
sérülésétől. A létező összes variáció lefutott már a fejemben, a legjobbtól
kezdve a legrosszabbig. Amikor lejárt a munkaidőm, szinte menekültem be az
irodába, hogy gyorsan visszaöltözzek a farmer-póló összeállításomba. A dzsekim
magamra kapva loholtam ki, közben még intve az engem váltó Cintiának és
Zorának. A parkolóban bepattantam az autómba és gyújtást adtam. Annak
reményében siettem haza, hogy Sergio talán rendelkezik valami számomra is
hasznos információval. A kaput a kocsiból ki tudtam nyitni a távirányító
segítségével, így gond nélkül hajtottam le a garázsba. A kocsit be sem zárva
vágtattam fel a belső lépcsőn, éhezve az új információkra.
Mielőtt
beléptem volna, két mély lélegzetet véve próbáltam nyugtatni magam, de
rájöttem, hogy teljesen fölösleges, mert így csak még jobban húzom az agyam, és
feszítem tovább a már amúgy is gyenge idegeim.
Mint a
tornádó úgy rontottam be a lakásba és rohantam a nappaliba, ahol
várakozásaimnak megfelelően a kanapén ott hevert Sergio, és épp hokit nézett.
Furcsa. Nem is szereti a hokit. – Megráztam a fejem, és várakozó tekintettel
leültem mellé az egyik fotelba.
– Sergi! –
kezdtem el kalimpálni a szeme előtt, mire végre rám emelte a tekintetét. –
Valami hír Villáról? – A hangomban a lehető legnagyobb mértékű aggodalommal
tettem fel a kérdést. Valószínűleg ennél többet belesűríteni egy mondatba
fizikai képtelenség. A számat harapdálva vártam a válaszát.
– Iker
beszélt vele. Sípcsonttörés. – Halkan felsikítva a szám elé kaptam a kezem, és
a szemembe könnyek szöktek. Pontosan tudtam azt, hogy mit jelent ez, még ha nem
is fejeztem be az egyetemet, ennyi azért eljutott a tudatomig három év
egészségügyi fősuli alatt.
– Mennyit
kell kihagynia? – A hangom alig volt több suttogásnál, és az arcomon
hangtalanul folytak le a könnyek. Faramuci helyzet volt ez, mert bár minden
erőmmel próbáltam őt elfelejteni, egyszerűen képtelen voltam rá. Tisztában
voltam vele, hogy minden valószínűség szerint ő már azt sem tudná, ki vagyok,
mégis, valahányszor ránéztem Matiasra, bele a meleg, mogyoróbarna tekintetbe,
újraéltem azt a pillanatot, amikor először találkoztam a focistával. Az, amit iránta
éreztem és érzek mind a mai napig jóval több annál, ami szavakkal leírható
lenne.
– Az orvos
szerint, ha minden a legjobb úton halad, akkor 4-5 hónap. – Sergio szemeiben
tisztán láttam, hogy pillanatok kérdése, és elveszti az uralmát a helyzet
felett. Jóban volt a csatárral, amellett, hogy a válogatottban csapattársak
voltak, szoros barátság fűzte őket össze. A védő ábrázatáról is ugyanaz az
aggodalom volt leolvasható, ami valószínűleg az én arcomon is ült.
– És ha a
dolgok nem mennek jól? – kérdeztem elfúló hangon. Tudnom kellett, de Sergio
néma maradt, és ebből már tudtam a választ. – Ki kell hagynia az EB-t? Sergi,
az Isten szerelmére, mondj már valamit!
– Ha bármi
félrecsúszik, akkor az is megeshet, hogy soha többet nem focizhat. – Ez volt az
a pillanat, amikor eltört az a bizonyos mécses, és hangosan zokogni kezdtem.
Épp eleget éltem focisták és élsportolók között ahhoz, hogy tudjam, milyen
szörnyű lehet neki szembenézni ezzel. És tisztában voltam azzal, hogy ha ez
bekövetkezik – mármint az, hogy abba kell hagynia a focit –, akkor abba
belerokkan. Nem fizikálisan, bár fene tudja, de mentálisan, belülről felőrli
önmagát. És az a tudat, hogy ő szenved, engem is olyan útra sodort, hogy
elveszítsem a pozitív gondolkozásom, és vele együtt szenvedjek – még ha ő ezt
nem is tudta.
Csak arra
lettem figyelmes, hogy Sergi már engem ölelve a hátamat simogatja, és nyugtató
szavakat suttog a fülembe, holott tudtam, hogy őt is megviseli. Kedvelte a
csatárt, és átérezte a helyzetét.
Úgy éreztem,
hogy a sírást soha nem fogom tudni abbahagyni, mégis egy idő után észre kellett
venne, hogy a könnyeim fokozatosan apadnak el.
– Nem értem
miért nem kerested meg – kezdett bele a védő a szokásos hegyi beszédbe.
– Mondtam
már Sergi, felesége van és gyerekei. Nem rondíthatok bele csak úgy, hogy
„helló, szia, emlékszel még rám? Én vagyok az a lány, akivel annak idején, még
2005 nyarán kavartál a menyasszonyod háta mögött, majd sírig tartó szerelmet
esküdtél. Ja, képzeld, van egy fiunk, nem fantasztikus?” Ez nonszensz és
abszurd lenne. Ilyet nem lehet csinálni. Egyébként se hiszem, hogy emlékezne
rám. – Megvontam a vállam, bár belülről az egész sztori igazságtartalma
fájdalmasan égetett. Mert valóban nem állíthattam be. Most már nem. Ha akkor
nyáron kevesebb az önérzetem, és utána megyek, akkor talán minden másképp
alakult volna, de a múlton kár rágódni.
– Komolyan
azt gondolod, hogy nem emlékszik rád? Te tényleg ezt hiszed? Hát akkor mesélek
valamit. Azt, hogy lelépett milliószor megbánta, ahogy azt is, hogy nem téged
választott, hanem Patit. Keresett égen-földön, de te jó gyerek módjára leléptél
pár hónapra Finnországba. Utána is hónapokig kérdezte, hogy nem tudok-e rólad
valamit, és minden egyes alkalommal a képébe kellett hazudnom, hogy nem, csak
annyit, hogy végleg visszaköltöztél Finnországba. Mert ugye ez volt a hivatalos
sztori. Szóval ne mondd nekem, hogy nem szeret. Ne találd ki hogy nem emlékszik
rád, mert igenis pontosan tudja, hogy ki vagy, és kicseszettül nagy szüksége
lenne rád. Mellesleg meg, könyörgöm, rólad nevezte el a lányát! – kelt ki
magából Ramos. Érdekes. Ezek olyan történetek voltak, amiket még soha nem
hallottam, mégis új megvilágításba helyezett dolgokat.
– Sergi… –
kezdtem volna, de félbeszakított.
– Nem,
figyelj. Mi lenne, ha egyszer az életben egy kicsit önző lennél, és nem
foglalkoznál más boldogságával, csak és kizárólag a magadéval. A legjobb
barátom vagy, és szeretlek, épp ezért kérlek arra, hogy menj el Barcelonába, és
látogasd őt meg. Holnap hozzák haza, és hétfőn műtik.
– Nem
lehetek önző. Itt van Matias, akit nem hagyhatok csak úgy magára. Nem tűnhetek
el csak úgy, mint szürke szamár a ködben. Ez… ez nem így működik. –
Határozottan megráztam a fejem, de a zsigereimben éreztem, hogy ezt a
csatát elvesztettem, és ha Ramoson múlna, akkor, ha a szükség úgy hozná, a
hátán vinne el Barcelonába.
– Te is
tudod, hogy bármikor szívesen vigyázok Mattira, és a csapat többi tagja is így
van ezzel. Kérlek Kislány, gondold át. – A válaszom csak egy apró bólintás
volt, majd felvonultam lefeküdni, ám mielőtt aludni mentem volna még benéztem a
fiam szobájába, aki békésen szuszogott az ágyában, a Barcelonás takaró alatt.
Muszáj volt mosolyognom, ahogy észrevettem a paplan alól kikandikáló, a fiamnál
három számmal nagyobb fehér Real Madrid mezt. Mindig körüludvarolta a Sergióhoz
érkező csapattársait, akik imádták a kisfiút, és ez az érzés kölcsönös volt.
Matias szinte az összes Real játékost szerette és tisztelte, mégis a sors fura
fintorának köszönhetően, az örök példaképe Villa maradt, a hőn imádott kedvenc
csapat pedig a Barcelona.
A fiamat
nézve el is felejtettem az életem problémáit, ám kilépve a szobájából újból
szöget vertek a fejembe a gondolatok. Egész éjjel ezen kattogott az agyam, és
szinte alig aludtam valamit. Gondoltam ezt én. Aztán mikor másnap tizenegykor felébredtem,
már más véleményen voltam.
Pólóban és
rövidnadrágban, kócosan ballagtam le a nappaliba, ahol a Real Madrid fél kerete
ott csücsült.
– Mi van
itt, nemzetek gyűlése? – futtattam végig a tekintetem a társaságon összeráncolt
homlokkal. Ott volt ugyanis Marcelo és Kaká Brazília képviseletében, Coentrao
és Ronaldo portugál színekben, Higuaín és di Maria az argentin szakasz
tagjaiként, Özil és Khedira, mint Németország "küldöttei", Benzema,
egymaga képviselvén Franciaországot, Casillas és persze Ramos, mint a
vendéglátó spanyolok. Közöttük meg valahol a fiam is ott kóricált – akkor épp a
franciát szédítette.
– Igen,
úgyhogy nyugodtan csatlakozhatsz, finn leányzó – vigyorgott Ronaldo, mire
elmosolyodtam. A megismerkedésünk nem igazán volt fényes. Amikor kimentem ajtót
nyitni, a második mondatában kvázi lekurvázott, és meg egy pofon után az orrára
vágtam az ajtót. Hetekig fújtunk egymásra, mint két rossz macska, aztán egyszer
Matti megtalálta, hatalmas lett a szerelem, és a gyerekszeretetével engem is megbékített,
azóta meg jó barátok vagyunk.
– Mi a téma?
– ültem le a portugál mellé a fotel karfájára.
– Mattival
megbeszéltük, hogy mennyire örülne ő is annak, ha az anyukája elmenne kicsit
nyaralni, és közben mi vigyáznánk rá – szólalt meg a földön fekvő, lábait a
kanapén pihentető Marcelo. Kérdőn néztem Ramosra aki csak kezét védekezőn
felemelvén vigyorgott. Egy amolyan ezért még számolunk tekintettel lerendeztem
a dolgot, és Iker felé fordultam.
– Menj el
Barcelonába. Nem kérés, parancs. Itt a jegyed, meg a szállodai szobafoglalás. A
főnököddel beszéltünk, elenged. Holnap szombat, akkor indulsz. Nincs apelláta.
És ha megtudom, hogy nem mész be hozzá, rád küldöm az egész Castillát. –
Tudtam, hogy a kapus komolyan beszél, és ha szükséges tényleg beváltja a fenyegetést
– ami a legrosszabb rémálmommal lett volna egyenlő.
– Rendben,
elmegyek. – Eme kijelentésemet az összes ott lévő részéről boldog üdvrivalgás
és taps fogadta – igen, még Matias is lelkesen tapsolt. – De valamelyikőtök
velem jön. – A két spanyolra mutattam, akik érdeklődve várták az indokom, hogy
miért is van szükségem gardedámra. – Furán venné ki magát, ha csak úgy
beállítanék, főleg, hogy a kórház bejáratáig nem jutnék el, mert kivágnának a
biztonságiak. – Megvontam a vállam. Persze hogy a sok intelligens focista erre
nem gondolt.
– Jól van,
megyek. – bólintott rá végül Sergio. Hálás mosollyal nyugtáztam a dolgot, majd
felmentem összekészülődni, ugyanis az nem jutott eszébe a házban tanyázó
madridi játékosoknak, hogy nekik edzésük lesz, a fiammal egyetemben.
– Tényleg,
egyébként hova akarjátok tenni Mattit, ameddig ti edzetek? – kérdeztem Ikertől
– mint a társaság legértelmesebb tagjától.
– Ő is edz
velünk – kotyogott bele Marcelo.
– Ezt te se
hiszed el, Bongyorka.
– Dehogynem!
Mou is belement – bizonygatta az igazát a brazil.
– Na, ezt
meg én nem hiszem el – szólalt meg vigyorogva Coentrao a kanapén ülve.
– A kispadra
beülhet, megdumáltam Moruinhóval. – Kedves mosolyt küldtem Iker felé, aki csak
legyintett. Néha komolyan elgondolkoztam azon, hogy hogyan képes elviselni ezt
a sok marhát.
– Hidd el,
néha nekem is fizikai fájdalmat okoz – felelte egyszer nevetve, mikor volt
merszem megkérdezni tőle.
*
Ramos
sikeresen lesérült a pénteki edzésen, így legalább tudott lógni az edzésekről.
Egyébként elgondolkoztam rajta, hogy vajon mennyire is lehet komoly az a
sérülés, hogyha gond nélkül tud fel-le rohangálni a lépcsőn, kergetve az Odie-t
kergető Matiast.
Szombat
délután az egész csapat becsődült hozzánk, és nem igazán könnyes még kevésbé
érzékeny búcsút követően, szinte belökdöstek az autóba, hogy induljunk már a
reptérre, mert lekéssük a gépet. Egy utolsó aggódó pillantás, egy „jó legyél”
puszi Matti feje búbjára, és már valóban a reptér felé száguldottunk.
Természetesen én vezettem, mert ugyebár Sergiónak fájt a combja.
Az egy órás
repülőút alatt valamit végig dumált, de őszintén, fogalmam sem volt miről. Bár
a kiragadott „Marcelo és Özil”, „öltöző”, „smároltak”, „buli”, „szálloda”,
„Valencia", „Mojito”, „vetkőzős pókerparti” szavak után, nagyon nem is
érdekelt az egész történet. Néha gondoltam rá, hogy figyelmeztetem, azért
levegőt is vegyen, de ahogy észrevettem, valahogy mindig sikerült megoldania.
A szállodában
bár egy szobában voltunk – igazából lakosztály, de lényegtelen –, de
mindkettőnknek volt azon belül külön szobája – hála az égnek. Megbeszéltük,
hogy csak vasárnap megyünk be a kórházba – tekintve, hogy ma érkeztek meg, nem
akartunk zavarni. Vagyis Ramos. Én az egésznek ellene voltam, de csinálhattam
volna bármit, úgyis elcipelt volna Villához, úgyhogy inkább a békés
együttműködést választottam.
Sergio még
lerángatott vacsorázni, aztán próbált megfűzni, hogy nézzünk meg valami filmet.
Beajánlotta a Csizmás, a
kandúrt, az Alvin és a
mókusok 3-at, és a Táncoló
talpak 2-t, amikor pedig közöltem vele, hogy most kihagyom, de küldje el a
filmeket Mattinak, ő biztos értékelni fogja. Ramos válasza mindössze annyi
volt, hogy tovább sorolta az éppen moziban futó filmeket. Nagyot sóhajtva, a
fejem ingatva vonultam be a szobámba, ahol egyből a hatalmas, padlótól plafonig
tartó üvegablak elé léptem, és bámultam ki a barcelonai éjszakába. Az elmúlt
hat év emlékei hirtelen elárasztották az agyam, és filmként pörögtek végig
előttem.
*
Cassie-vel,
a lakótársammal (per legjobb barátnő, per sulitárs) ültünk abban a kávézóban,
ahol most dolgozom, és épp egy vizsgáról jöttünk – abban a szemeszterben az
utolsó volt. Jókedvűen viccelődtünk, és nevetve terveztük az esti bulit, aztán
egyszer csak a barátnőm figyelmes lett rá, hogy három asztallal odébb két
„iszonyat cuki srác” ül, akik minket figyelnek. Fejemet ingatva leintettem, de
neki lett igaza, mert öt perccel később a két srác már ott ült a mi
asztalunknál. Focisták voltak, az egyik a Sevilláé, a másik a Zaragozáé, ami
mégis közös volt bennük, hogy mindketten a spanyol válogatottnak játszottak.
Egyikük sem volt még híres, így rászorultunk arra, hogy bemutatkozzanak. A
hosszú, világosbarna hajút Sergiónak hívták, a másikat sötét, már-már fekete
hajjal pedig Davidnak. Elhintettük nekik az információmorzsát, miszerint az
este ünnepelünk, amire ők egyből ráharaptak, hogy „Hol, kivel és mit?”.
Természetesen ragaszkodtak hozzá, hogy velünk jöjjenek, így esett meg az, hogy
nem egész hat órával később, már David Villával táncoltam a terem közepén egy El Canto del Loco számra. A nap végére már szinte
mindent tudunk egymásról, és Cassie későbbi megjegyzését idézve „nagyon egy
hullámhosszon voltunk”.
Tisztában
voltam vele, hogy öt évvel idősebb nálam, hogy csak ideiglenesen van Madridban,
hogy a munkája rövid időn belül visszaszólítja Zaragozába, mégse érdekelt
semmi. Úgy gondoltam rá, mint egy könnyű nyári flörtre, csak arra nem
számítottam, hogy beleszeretek. Olyannyira szerelmes voltam, hogy az már-már
gyomorforgató volt. Imádtam minden vele eltöltött pillanatot, és mikor együtt
voltunk, csak akkor éreztem azt, hogy igazán élek. Biztonságban éreztem magam
mellette, holott egy ilyen kapcsolatnál nem létezik bizonytalanabb. Cassie
végig mondogatta, hogy „nem lesz jó vége” és próbált kirángatni ebből az
egészből, de nem hallgattam rá. Makacs voltam, ráadásul szerelmes is.
Tisztán
emlékszem az első csókunkra, akkor éppen négy napja ismertük egymást. Egy
buliban voltunk éjszaka, a szórakozóhely tetején, a csillagok alatt. Életem
addigi legjobb csókja volt, már csak azért is, mert ez után mondta ki először,
hogy szeret. Persze lehet egy ilyet függőben hagyni? Rávágtam rögtön, hogy én
is szeretem. Összekulcsolt ujjakkal mentünk vissza és buliztuk végig az
éjszakát.
Három nappal
később mellette ébredtem, és ez félelemmel töltött el. Azt hittem, ennyi volt
az egész, csak átvert, becsapott, és amint felébred, közli, hogy
viszontlátásra, el lehet menni. Rettegtem ettől a pillanattól, tartottam tőle,
hogy neki ez nem jelentett semmit, hogy csak én gondoltam bele túl sokat.
Félelmeim azonban alaptalanok voltak – mosolyogva adott egy „Jó reggelt csókot”
és együtt reggeliztünk. A világ legboldogabb emberének éreztem magam, és talán
tényleg az voltam.
Az
elkövetkező két és fél hónapot a lehető legnagyobb szerelemben és boldogságban
töltöttük el. Akkor jelentette be, hogy neki van egy menyasszonya, aki négy
hónapos terhes, de nem szereti. Akkor kezdett el magyarázkodni, hogy de ha nem
jönne a gyerek, akkor felbontaná az eljegyzést, de így nem teheti. Meg hogy ő
is csak most tudta meg. Láttam rajta, hogy szenved, és talán sajnáltam is
volna, ha nem éreztem volna, hogy belülről szétfeszít az érzés, hogy hazudott.
Az egész kapcsolatunk egy hazugság volt. Jó, persze ez így nem igaz. Mert
szerettem, és tudtam, hogy ő is szeretett engem. De mindettől függetlenül, az
„örökké együtt leszünk” és ehhez hasonló hülyeségek közül semmi nem volt igaz.
– Akkor már
csak egyet kérdezek. Volt bármi az elmúlt három hónapban, ami nem hazugság
volt? – Nem akartam sírni, de a szemem sarkában már menetre készen ültek a
könnyek, amikor elsuttogtam a kérdést.
– Igen. Az,
hogy mindennél jobban szeretlek. – Elhittem. Függetlenül a helyzet
abszurditásától, elhittem, mert kiismertem már annyira, hogy tudjam, ilyen
súlyú dolgokban képtelen hazudni. De egyetértettem azzal, hogy menjen Patricia
mellé, mert neki szüksége van rá. Vicces, hogy én ezzel küldtem el őt, és most
Ramos ezzel a mondattal akarta elérni, hogy visszamenjek hozzá.
Igazándiból,
ha maradni akart volna, akkor is elküldtem volna. Az volt az utolsó éjszaka,
amit együtt töltöttünk, és reggel, mikor felébredtem, már sehol nem volt. Se ő,
se bármit más, ami rám emlékeztethetett volna.
Legalábbis ő
ebben a hitben élt, és én is, egy teljes hétig. Utána esett le, hogy öt napja
meg kellett volna jönnie. Belülről mardosó félelemmel mentem el a
gyógyszertárba venni kétféle terhességi tesztet. Hazaérve megcsináltam a
teszteket, és remegve vártam a végeredményt. Amikor mindkettő pozitívat
mutatott, összeomlottam. Az általam szeretett férfi elhagyott, egy nőért, akit
nem szeret, de terhes tőle, és erre kiderült, hogy én is az ő gyerekét hordom a
szívem alatt.
Szememből
potyogó könnyekkel dobáltam be a cuccaimat egy bőröndbe, felhívva közbe a
repteret foglaltam egy jegyet a következő Finnországba menő gépre. Egyetlen
SMS-t írtam Sergiónak, hogy hazamentem, de ne szóljon senkinek se, majd
kikapcsoltam a telefonomat. Sergivel legjobb barátok lettünk, és tudtam, hogy
ha nyom nélkül tűnnék el, egyrészt halálra aggódná magát, másrészt, ha
megtalálna, saját kezűleg fojtana meg.
Helsinkiig
mentem repülővel, onnan pedig busszal mentem át a szülővárosomba, Riihimäkiba.
Amióta eljöttem a madridi gimnáziumba ösztöndíjjal, nem jártam otthon, de még csak
Finnország közelében sem. Azt, hogy a családommal nem találkoztam, annyira nem
bántam, azt viszont annál jobban, hogy a barátaimmal is szinte megszakadt a
kapcsolatom, egyet kivéve. A nálam két évvel idősebb Tommi, amióta az eszemet
tudom a barátom, és soha még csak a gondolata sem merült föl egyikünkben sem,
hogy többek legyünk barátoknál. Tommi olyan volt nekem mindig, mintha a bátyám
lenne. Valaki, akinek bármit elmondhatok, akire mindig számíthatok. Épp ezért,
amikor leszálltam Riihimäkiban a buszról, egy percre sem hezitálva az ő házuk
felé vettem az irányt.
Ahogy
becsöngettem és kijött, először el sem akarta hinni, hogy tényleg engem lát, de
amikor végre sikerült, akkor egyből beinvitált, mondván ne fagyoskodjunk kint.
Mindent elmeséltem neki, töviről hegyire az egész Villás történetet, és az volt
a válasza, hogy addig maradok, ameddig csak akarok.
Tudtam, hogy
sokáig nem élvezhetem a vendégszeretetét, hiába lát szívesen, mégis a
látogatásom két hónapra húzódott. Ez alatt a két hónap alatt teljes erőmmel
azon voltam, hogy kiverjem a fejemből a spanyol csatárt, de még ha az eszem
szívesen el is engedte volna, a szívem nem hagyta. Nap mint nap eszembe jutott
egy dalról, egy elejtett mondatról, arról ha valaki a fociról kezdett beszélni,
ha meghallottam a nevét, vagy csak ezt a nevet, hogy David, bármilyen
vonatkozásban. De próbáltam továbblépni, megkíséreltem élni az életemet. Minden
nap elmentem Tommival a hokiedzésre, és edzés után a srác mindig megengedte,
hogy felmenjek a jégre korcsolyázni. Pici kislány korom óta űztem a sportot –
persze soha nem versenyszerűen, bár volt, hogy ilyen álmokat dédelgettem,
azonban viszonylag hamar letettem róla.
A jégpálya
jót tett. Korcsolyázás közben kiszellőzött a fejem, és messzire jártak a
gondolataim mindentől, ami Spanyolországgal kapcsolatos. A délutánokon és
estéken pedig Tommi és a csapattársai intézték úgy, hogy ne legyen időm,
alkalmam és energiám Villán és a múlton rágódni. Befogadtak, talán Tomminak
köszönhetően, talán maguktól, mindenesetre rémesen hálás voltam nekik.
Két hónap
után aztán úgy ítéltem meg, hogy eleget bujdostam, és itt az ideje annak, hogy visszatérjek
az életembe. Könnyes búcsút véve hát finn barátomtól, a helsinkii reptéren
gépre ültem, és visszarepültem Madridba. Fogalmam sem volt, hogy mihez
kezdhetnék, mert tudtam, hogy Cassie biztosan talált másik lakótársat magának –
végtére is két hónapig képtelenség egyedül fizetni az albérletet. Valamint
azzal is tisztában voltam, hogy az egyetemi ösztöndíjam megvonták.
Nagyobb
meglepetés nem is érhetett volna annál, hogy amikor leszálltam a gépről Sergiót
a reptéren találtam.
– Leigazolt
a Madrid. – Csak ennyit mondott, én pedig nevetve csimpaszkodtam a nyakába.
Tudtam, hogy ez volt világ életében a legnagyobb álma. Felajánlotta, hogy
lakjak nála. Rávágtam, hogy terhes vagyok. – Villa az apja. – Nem kérdezte,
kijelentette. Teljesen biztos volt benne, tudván, hogy mekkora volt a szerelem.
Vállat vont, és azt mondta, nem zavarja, ha lehet a kicsi keresztapja.
Rábólintottam, azzal a feltétellel, hogy ha találok munkát, beszállok az
albérletbe. Végül nagy nehezen sikerült kompromisszumot kötnünk, így becuccoltam
a hátvéd frissen vásárolt házába.
Állítom,
Sergio lelkesebb volt a baba miatt, mint én. Miután megszületett, a nap
huszonnégy órájában a spanyol ott legyeskedett körülötte, és leste, hogy mikor
mire van szüksége. Matias pedig teljes odaadással imádta a keresztapját. Soha
nem merült föl benne a gondolat, hogy Sergi lenne az apja. Soha nem kérdezett
az apukájáról, neki ez így volt természetes, hogy Sergióval és velem él.
Egy vállamat
megérintő kéz rántott ki az emlékekből. Riadtan fordultam hátra és Sergióval
találtam szembe magam. Halványan mosolygott, és atyáskodva kisimított egy szőke
tincset az arcomból.
–
Elgondolkodtál. Mi jár a fejedben?
– Csak a
múlt. – Megráztam a fejem, jelezvén, hogy nem számít.
– Aludj.
Holnap nehéz napod lesz. – Bólintottam, majd kaptam egy homlok puszit Sergiótól
mielőtt kisétált volna a szobából. Gyors zuhanyzás után bevetettem magam az
ágyba, ahol legnagyobb meglepetésemre egyből elnyomott az álom.
*
– Nem Sergi,
nem megyek be. Nincs az az Isten! – Úgy álltam a barcelonai sportkórház
folyosóján, mint valami durcás óvodás, de nem érdekelt.
– Ezt már
milliószor megvitattuk. Azt mondtad, megteszed. – Sergio a két karom megfogva
tartott, hogy még véletlen se jusson eszembe elmenni bárhova. Küzdöttem ellene,
de tudtam, hogy reménytelen, mert magasabb, nehezebb és erősebb nálam. Barna
szemeivel az én kék szempáromat fürkészte. – Nem értelek. Miért jó, hogy
kínozod magad, és ezzel együtt őt is? – Már nem szorította olyan erősen a
kezem, de azért még mindig tartott.
– Mert
félek. Félek attól, hogy mit fog mondani hat év után. Hogy mi van, ha azt mondja,
hogy menjek vissza oda, ahonnan jöttem. Ha azt mondja, hogy nem kellek neki. Ha
azt mondja, hogy neki ott a családja, és rám nincs szüksége. Amíg nem megyek be
oda, addig megvan a reménysugár, hogy esetleg ő is szeret és velem akar lenni.
De ha bemegyek, és ne adj Isten, azt mondja, hogy viszlát, akkor én ott
pusztulok meg. Még egyszer nem tudom elengedni. – Az arcomon végigfolytak a
könnyeim, amiket Sergi letörölt, majd megölelt.
– Bízol
bennem, Kislány? – Bár idősebb voltam, de mindig így hívott, és ami azt illeti,
egy cseppet sem bántam. A válaszom csak egy apró bólintás volt. – Nem fog
elküldeni. Tudom, mert ismerem. És amint meglát, előtör belőle az önző énje,
amit hat éve próbál maga alá gyűrni. Nem fogja még egyszer elcseszni az életét.
Szóval most bemész azon az ajtón, és szerelmes hercegnőt játszol. –
Megfordított, és az ajtó felé kezdett el lökdösni. Bekopogott, majd egy hangos
„szabad!” után kitárta előttem az ajtót.
Az ágyon ott
feküdt Ő, teljes valójában. Fáradtan, csalódottan, kicsit talán megtörten. Nem
az a mindenre elszánt ifjú titán volt, mint hat éve, de kétségkívül ő volt az,
csak épp idősebb és érettebb kiadásban. És egy kicsit elemeire zuhanva. De hát
végtére is ezért voltam itt, hogy segítsek neki visszatalálni önmagához.
Nem
nézett az ajtó irányába, várta, hogy aki hozzá jött megszólaljon, de egyszerűen
képtelen voltam rá. Nem tudom, mennyi ideig álltam ott némán, szuggerálva és
tanulmányozva az ágyon fekvő focistát, amikor végre rám emelte a tekintetét, és
talán egy pillanatra a lélegzete is elakadt.
– Aida? –
kérdezte bátortalanul. – Aida Hämäläinen. – Ez már kétség kívül kijelentés
volt. Elmosolyodtam és a szememből elemi erővel törtek elő a könnyek és folytak
végig az arcomon. Előjött a hat év minden elfojtott szerelme, az évek alatt
magam alá gyűrt szenvedés, a visszatartott könnyek. Szipogva mentem hozzá
közelebb és ültem le az ágya mellett levő székre.
– Hogy
kerülsz ide? – Semmi számonkérés nem volt a hangjában, csak őszinte érdeklődés.
– Sergio
hozott – mondtam hüppögve, de az arcomon mosoly ült. Nem tudtam elhinni, hogy
ott ülök mellette, hogy felismert.
– Merre
jártál az elmúlt hat évben? – kérdezte suttogva miközben két keze közé zárta az
enyémet. Az érintésétől jólesően megborzongtam.
– Többnyire
Madridban. – Kis szünetet tartva mérlegeltem, hogy jó ötlet lenne-e rápakolni,
de úgy voltam vele, hogy már teljesen mindegy. – Neveltem a fiam… a fiunk. –
Újból rám tört a sírhatnék, és David arcáról ezúttal először az életben semmit
nem tudtam leolvasni. Abban a hitben, hogy biztosan nem hisz nekem lesütöttem a
szemeim, és a padlót kezdtem fixírozni.
– Van… Van
egy fiam? – kérdezte bizonytalanul, mint aki maga is próbálgatja, hogyan
hangzik a szó a szájából. A legnagyobb meglepetésemre a hangjában örömöt véltem
felfedezni. – Miért nem mondtad? – Úgy gondoltam, ez nem a miértek és hogyanok
helye. Így a kérdést megkerülve egy teljesen más irányba tereltem a
beszélgetésünket.
– Szeretlek
– nyögtem ki, és a könnyeimen keresztül a barna szemekbe néztem. – Mindig is
szerettelek, és ez soha nem is fog változni.
– Én is
szeretlek. – Az arcára őszinte mosoly kúszott. Az a féloldalas mosoly, amit az
igazán boldog pillanatokra tartogatott, a számára igazán fontos személyeknek. A
szívem örömmel telítődött, arra a gondolatra, hogy még mindig ezek közé az
emberek közé tartozok. – Sajnálom, ami akkor történt, én... Az elmúlt években
nem telt el nap úgy, hogy ne gondoltam volna rád. Veled akarok lenni. –
Tekintete komoly volt, ugyanakkor látszott rajta valami öröm, boldogság.
Kevésbé volt meggyötört, megtört, mint mikor bejöttem hozzá. Ekkor láttam be,
hogy Sergiónak talán tényleg igaza volt, mikor azt mondta, hogy igenis számítok
Villának. Nem hagytam, hogy David bármi mást is mondjon, mert ennyi éppen elég
volt. Ezt akartam hallani. Semmi olyasmit, hogy örökre velem lesz. Csak azt,
hogy velem akar lenni. Mert tudtam, hogy ha ő valamit akar, akkor az úgyis
megtörténik.
– Én is
veled akarok lenni – feleltem boldogan mosolyogva. Odahúzott a mellkasára, én
pedig szemernyi ellenkezés nélkül kucorodtam az ölelésébe. Hallgattam a szívverését,
és ahogy minden lélegzetvételnél emelkedik és süllyed a mellkasa. Úgy éreztem,
hazaértem.
– De… Mi
lesz a családoddal? Patriciával és a két kicsivel? – kérdeztem aggodalommal
telve. Visszatért az évekkel ezelőtt érzet félelem, hogy mi van akkor, ha ez
számára csak időleges.
– Pati
régóta tudja, hogy nem vagyunk szerelmesek egymásba. Sokkal inkább olyanok
vagyunk, mint a jó barátok. Szeretjük egymást, de nincs olyan kötelék közte és
köztem, mint ami mi kettőnk között volt. A lányok meg… Zaida elég idős, hogy
megértse, Oli pedig túl pici ahhoz, hogy bármit is felfogjon belőle. Ha úgy nő
fel, hogy külön vagyunk az anyjával, akkor az lesz a természetes. Mellesleg meg
ami azt illeti, Pati tud rólad – vigyorgott rám. Az sem érdekelt volna, ha épp
kitör a harmadig világháború. Pehely könnyűnek éreztem magamat, boldog voltam
és szerelmes. És ami a legfontosabb, viszontszeretett.
2011.12.29
Sziaaa!
VálaszTörlésNos, csak most jutottam el a kommentelésig, mert eddig lekötött a féktelen feröeri-magyar örökrangadó, de mostmár írok :DD
Nem olvastam még ezelőtt ezt a novelládat sem, hogy ez hogy fordulhatott elő, az kizárt dolog mert nem tudom, de most legalább volt jó kis, hosszú olvasnivalómmm, amit nagyon szeretek. Ójeeeeeee :D (ezzel a kis örömujjongásommal hangsúlyoznám feldobottságomat)
És de még milyen jó egy novella volt :D És nem csak azért mert Realos, és ezzel kedveztél nekem, hanem egyszerűen megint annyira aranyos és szerelmes és ááóááeóááá történet volt, hogy nagyon tetszett (igen, ezek a mondatok a fáradtságom hozadékai, na meg persze a hihetetlen feröeri szupermeccs utáni felfokozott hangulat, azért ez nem volt semmi, ilyen legendás csapat ellen mint a feröeriek, huhhh, nem semmi na jó leállok mostmár, még a végén én is elhiszem hogy jó meccs volt) :D Nagyon tetszett a visszaemlékezős rész, ahol elmesélte Aida hogy ismerkedtek meg Daviddal, és olyan szomorú volt, hogy Villa cska úgy otthagyta, és ennyi, sajnáltam Aidát. Meg egy kicsit azért is, mert nehéz lehet olyan névvel élni, hogy Hämäläinen... :DDD na jó ez izéség volt, de ezekkel az északi nevekkel mindig is bajban voltam.
Én azt gondoltam amúgy valamiért, hogy Sergioval jön majd össze a végén Aida, végülis nem így lett, de örültem, hogy szerepet kapott benne :D
Nem tudom mennyi része volt értelmes annak, amit most írtam, de remélem azért valamennyi igen, a lényeg hogy nagyon nagyon nagyon jóó volt és tetszett és még sok, rengeteg ilyet. Ja és nagyon várom Hülkenberget, mostmár tényleg, és hozd hamar és HMGFDKHHH Hülkenberg<3333Nicoo<2321 Nico Hülkenberg<333
:DDD Jól van, megyek mostmár aludni.
sok puszi
Dorililien
Sziaa!
TörlésHát nem csodálom, hogy lekötötte minden idegszáladat az a csoda :DD
Nem is tudtam, hogy te Real szurkoló vagy O.o :D Hát figyelj, feröer legalább akkora futballnagyhatalom, mint Albánia... xD Szar meccs volt, de legalább mindenki - Szalai "Nagy Nulla" Ádámon kívül - a seggén vette a levegőt a meccs végére, és ezt értékelem :DD
Örülök ha tetszett, mert ez amúgy tényleg nagyon régi novella - basszus, most lesz három éves O.o - és bár a történeti részén nem akarnék, de a megfogalmazásán lehetne még mit csiszolni, de... Ez így született, szóval nagyon nem akarok belenyúlni - ahogy a Véletlen szerencsébe se nyúltam :D Villának is nagyon fájt, de akkor neki menyasszonya volt, akivel ha éppen nem is voltak jóban, és az eljegyzés felbontásának közelében jártak, azért mégiscsak Villa gyerekével volt terhes a nő. Aida gyerekéről meg ugye nem tudott :D Az északi nevek mind furák. Azoknál csak a német nevek furábbak :DD
Nem, Sergiós novellából bőőőven elég egy :D Nem is értem, hogy lehetett ez amúgy, hogy kábé minden történetemben megjelent Ramos, és viszonylag nagy szerepe volt. Csodálom, hogy a VSz-be nem hoztam be egy epizódszerep erejéig xD
Ó, nagyon jókat nevettem a hozzászólásodon, és most már asszem' mindenféleképpen jönni fog majd lassan Hülkenberg. Úgy a 44. perc környékén, de csak hogy megtapsolhassátok xD Jó oké, lelőttem magam én is :D
Köszönöm hogy írtál, és hogy ilyen szépeket írtál :)
puszi, D.
Sziaa!
VálaszTörlésAhogy tegnap este megegyeztünk, írok ma ide valami jó hosszút és értelmeset, és hogy tényleg jó hosszú és értelmes legyen, elkezdem már most, reggel tízkor. Aztán lehet, hogy délben fogom befejezni (későbbi megjegyzés: most 11:32 van, és még mindig írom). Merthogy újra is kell olvasnom, mivel a szita memóriámnak hála csak arra emlékszem belőle, hogy Villa Aidáról nevezte el a gyerekét. Na, jó, ez nem igaz, más is megvan, de nagyrészt inkább ez.
Mielőtt azonban belevágnánk, tennék egy megjegyzést: írhatnál többet inkább a mindenkori kedvenc focistádról, mint torresről (bocsi, nem, az ő nevét nincs most kedvem naggyal írni, de cserébe az összes Ramos nagy betű lesz). Csak ne a paraszthajszállal győztes kedvencről. :D És még egy kérdés is, mert én ilyen kíváncsi természet vagyok: Mi volt ennek a címe régen?
Na, mondanám, hogy térjünk rá most már a novellára, de nem tudok szó nélkül elmenni a gif mellett először is. Miért David Villa S.? Mi az az S.? :D Próbáltam kitalálni valami vicceset, amit most ide írhatnék az S. helyébe, de úgy látszik, még a kávém nem érte el az agytekervényeimet, és nem indultak be a szórakoztató régiók (haha, miről beszélek amúgy.. hogy tudna beindulni, ami nincs is xD)
Szóval úgy érzem, Aida kicsit Villa megszállott, hogy megnézi minden meccsét, és már itt együtt tudok érezni vele (Nem a Villa megszállottságban, csak hogy tisztázzuk. :D). Ott meg már főleg, hogy így aggódik a spanyolja sérülése miatt, én is mindig így féltem az összes kis Bayernes nyomikát. Bár én ahelyett, hogy Ramos hátsimizését élvezném – ughh még belegondolni is szörnyű – kiabálnék inkább a sérült játékosommal, hogy azonnal keljen fel a földről, a következő percben pedig már azt szidnám, aki miatt megsérült. xD
De térjünk vissza Aidára, aki tulajdonképpen nagyon szimpatikus. Én is mindenféle elméleteket szoktam gyártani a kis fejemben, hogy „de mi van, ha szezon végéig ő se fog már játszani”, és legszívesebben sírnék magamon amúgy. Ja, és igen, ez a „soha többet nem focizhat” félelem is megvan, annál a nyomi Thiagónál, és a kicsi fiamnál konkrétan rettegek egy újabb nagy sérüléstől. Szóval igen, határozottan bírom a finn leányzót. :D
Az is kimondottan bosszantó dolog amúgy, ha nem mondanak semmit a sérült kedvencedről, még a meccs után órákkal sem… De ebből a mondatból nekem most jobban megragadt Mosolykaa. ♥ Bocsi, de elmúlt az együttérzésem Villa sérülése miatt. xD Ugye lőtt gólt az a majom? :DD
Nahát, velem se sűrűn történik meg, hogy ne férjek bele egy kommentbe, de most ez történt. :D
folytatás:
TörlésEw, Ramos. Hol császkál ő meccs kellős közepén, hogy Aidának visítania kell érte? És amúgy Sergi… nem tudom, hogy ez a rosszabb becenév, vagy a Sese, mindenesetre mindkettő szörnyen bosszantó. És nem úgy bosszant, mint Giroud és Gomez túlzott mértékű hasonlósága. xD
És nem bírtad ki, hogy ne említsd meg Casillast is, ccccc. Akit amúgy nem tudok elképzelni fenyegetőzve. Nem mintha ismerném, de nekem ő így ránézésre pont az az ember, aki azt mondaná, hogy „nem parancs, kérés” :D
Fifikás csávó egyébként ez a Ramos, hogy odahívja a fél csapatát, hogy meggyőzzék Aidát a barcelonai kiránduláskor, de ugyanakkor elég gáz, hogy egyedül nem bír el vele, és erősítést kell hoznia. A legjobb cselekedete ebben a novellában az volt, hogy belökdöste aidát azon a kórházi ajtón.
Nem lennék amúgy boldog – határozottan nem – ha arra kéne ébrednem egyszer, hogy a fél Madrid ott ül a nappalimban, főleg, ha a köcsög is köztük lenne, brrr. Még a hideg is kirázott, főleg, amikor még szavakat is adtál a szájába. Képzeljük inkább el a helyzetet Arsenal játékosokkal – most úgyis aktuális. Németország képviseletében Özil és Podolski (ő Arsenal játékos, oké?); a spanyol különítmény koboldfejű Santi, a kicsi Bellerin és mindenki apukája, Arteta; a francia álompár Giroud és Debuchy; Anglia képviseletében Wilshere meg a kisöcséd; és egyedüli lengyelként Szczesny. Most helyreállt a lelki békém. :D
Valahol titkon reméltem, hogy nem Ramos megy vele beteglátogatóba, de hát… xD Még az Arsenalos gondolatmenetre visszatérve, az autóban elhangzó mese valahogy úgy hangzana, hogy „Debuchy és Giroud az öltözőben smároltak” xDDD
Rátérve a visszaemlékezős részre, azért annak örülök, hogy Aidának nem a hosszúhajú Ramos jött be, ez nem rombolja le az eddig róla alkotott pozitív képemet. Villa meg a terhes felesége háta mögött csajozik, pedig már majdnem mondtam, hogy az a csillagos eges rész tulajdonképpen cuki volt. Na, jó, igazából tényleg cuki volt. :D Meg a végén is cukik voltak, és nem szeretem a féloldalas mosolyokat, mert mindig elképzelem őket, és hirtelen mindenki olyan szimpatikus lesz tőle. xD
Hahaha, és még így a végén én is megkérdezem, hogy ezt a finn várost kitaláltad vagy létezik? És le tudod írni a nevét puskázás nélkül? xD
Szóval összegezzünk. Régebben én erről azt mondtam, hogy meglátszik, hogy nem most írtad, és ezt még mindig tartom, de így második olvasásra sokkal-sokkal jobban tetszett, és megnyugtatlak, hogy minőségben nem marad el a többitől. Hibaként találtam benne szóismétléseket – nem tudom miért, de ezekre most nagyon ki van hegyezve a szemem. Ezektől a semmiségektől eltekintve nagyon tetszett ez a novella is, és Aidát nagyon szerettem, és nem csak úgy mondtam az elején, hanem tényleg elolvasgatnék még valamit Villáról. :D
És hogy még az efölötti kommentedhez is hozzászóljak valamit: szerintem is bőven elég volt egy Ramos novella. xD
xoxo, L.
ui.: TECCETKÖVÍÍT!!!!444!!négy4!!
Sziaa!
TörlésÉn meg már válaszolok is, mert pillanatnyilag másra képtelen vagyok, mivel mindjárt sírok attól az elegytől, amit a hatféle fejemre locsolt kölni áraszt magából. xD
Szóval legyen még Villa? :D Esetleg lehet róla szó :P De Torres is lesz. Egy novella, meg a Recovery, aminek amúgy még lehet, hogy tök más lesz a címe xD És ha már cím, hogy ennek mi volt régen? Won't lose you again, mert akkor mindenáron mindennek ango lcímet akartam adni, de ehh... Inkább hagyjuk xD
Ezt megbeszéltük, hogy S, mint Sánchez, és most akkor kicsit jobban szereted ugye, amiért ugyanaz a neve, mint Mosolykának? :P Szerintem vannak szórakoztató régiók, én a stoppolóson is tök jól szórakozok :D
Nem megszállott, csak szerelmes. Na jó, veszélyesen közel áll egymáshoz a kettő de ugh, ebbe nem megyek most bele :D Kicsit tényleg lehet hogy megszállott :D Aida nem kiabált, mert ő tudta, hogy Villa - bizonyos csapattársaival ellentétben - nem az a hentergős típus, aki csak úgy, feldobja magát minden szirre-szarra :D
Villánál ezek amúgy tényleg játszottak a sérülésénél, és az a tavasz ilyen szempontból borzalmas volt, mert kábé minden nap azt néztem, hogy mikor jön róla orvosi jelentés, vagy hivatalos hír, hogy elkezdte- már a rehabilitációs edzéseket, mert még májusban is úgy nézett ki, hogy pont az EB-re felépül. És aztán kihúzták az utolsó pillanatig a kerethirdetést, és Villa nem volt benne végül, szóval ő így csak egyszeres Európa bajnok :( És amúgy még augusztusban sem focizott -.- És igen, azoknál, akinek volt már bármi komoly - fél évnél hosszabb sérülése, minden egyes alkalommal megáll a szívem, ha földre kerülnek (ja, Marco Reus, rohadtul ne szórakozzál itt azzal, hogy infarktust kapok xD)
Jajj istenem Mosolyka... :D Nem lőtt - ahogy írtam face-n ez ilyen nagyon fura meccs volt, mert Adriano dupla volt (aki amúgy szerintem ezen a meccsen kívül soha életében nem lőtt egy meccsen két gólt xD) meg Keita meg Maxwell... :D A Barcában nem volt olyan menő, és itt amúgy sokáig nem is szerettem, mert egy beképzelt majomnak gondoltam, és kicsit utáltam, mert kifúrta Villát a kezdőből, de aztán rájöttem, hogy a hiba nem nála gyökeredzik, mert utána őt ugyanúgy kifúrták...xD
Ramos madridi. Nem nézi a Barca klubVB meccsét :D Ma már nem hívnám Serginek, szerintem a Sese menőbb, de ez is egy olyan kérdés, amivel kapcsolatban soha nem jutnánk egyezségre xD
Nem bííírom ki, soha nem bírom ki, nem tudom feltűnt-e már. xD A látszat is azért kapott epilógust, hogy erről a majom kapusról tudjak írni xDD Szóval szerinted Casillas ilyen kedves és rendes fickó, aki mindig mindent szépen kér? *-* Cuki? :D
Ramos meg fifikás :D Jajj ez a kedvenc kommentem tőled :3 :D Ehh, cáfolod is magad xD Na mindegy, a pozitív maradt meg xD
köcsöggel kapcsolatban mentségemre szóljon, hogy amikor ezt írtam, akkor még fiatal voltam... xD (basszus 3 és fél éve volt O.o xD) Mai fejjel a köcsög biztos nem lenne benne xD Francia álompár... xDDD Arteta mindenki apukája, de legfőképp Belleríné és WILSHERE-é :DDD
Nini, a válaszom se fér bele egy kommentbe xD
TörlésUgyan már, komolyan kinézed belőlem, hogy nem Ramost küldöm el vele? xD a másik opció Casillas lett volna amúgy :D Amúgy a mese a repülőn hangzott el nem az autóban :P És már megint a francia álompár xDDDD
Hosszúhajú Ramos, ehh...xD Megvan az a fehéröltönyös kép? xD Nem, én se tudom kiölni a képet a fejemből xD Mentségére szóljon, hogy nem tudta, hogy terhes :D Én viszont nagyon szeretem a féloldalas mosolyokat, főleg ha Villa szimpatikusabb lesz tőle :P Szeretnél napi-Villát? :P
Léteziiik :D És amikor írtam (három és fél évvel ezelőtt, még le is tudtam írni xD) Tényleg létező város :D És Tommi Parmakoski tényleg ott született - nem kevés kutatómunkámba telt ezt kideríteni xD De amikor ezt írtam, nagyon csíptem vettel edzőjét (csak őt, mást nem xD) és ezért raktam bele őt, noha nem derül ki, hogy konkrétan ő az a Tommi. :D de aki hallott már róla, annak gyanús lehet a dolog :P
A szóismétlés az a keresztem, hiába olvasom el huszonötször, akkor is marad benne - lásd az AN (bár ott azt a fejezetet, amiben a tíz "autó" volt, azt nem olvastam át :D) Igazából ez az első novellám, amit csak úgy bele a vakvilágba írtam - úgy értve, hogy nem volt köze egyetlen másik, már meglévő történetemhez se :D Örülök, hogy tetszett, és hogy azt gondolod minőségben nem marad el a többitől, bár azért remélem, az új írásaimon látszódik a különbség. :D
Ezt a Villáról írás dolog még átgondolom, de ne aggódj, külön Ramos már nem valószínű hogy lesz :D Örülök, hogy szeretetted Aidát, mert Aidát én is nagyon csíptem :D Köszönöm hogy írtál ilyen széép hosszút :3 ♥
puszi, D.