Ne szeress belém!

Sziasztok!

Először is szeretném megköszönni a Nyári záporhoz érkezett pipákat, illetve kommenteket, és a feliratkozásokat is. :) Aztán, hogy milyen okból írok most? Túl nagynak ítéltem a pangást itt az oldalon, de azokkal, amiket éppen írok sehogyan nem állok. A terv ugyanis az, hogy befejezem az Azon a nyáron című Hülkenberg fanficemet, és ha kész elkezdem feltölteni, illetve hogy megírom azt a bizonyos Eljegyzés című Marco Reus novellát. Ezek egyelőre készülnek - mi jobban, mi kevésbe.

De hogy addig se árválkodjon itt egyedül Kramer, kijavítgattam, és kicsit kipótoltam egy régi - általatok már minden bizonnyal olvasott - novellámat, amit most ismét felteszek. Ha valaki olvasta régebben, akkor minden bizonnyal tudja, hogy, miről van szó. Ez kicsit kevésbé habos-babos, mint az előző novellánk, olyannyira, hogy inkább hívnám hurt/comfortnak, mint fluffnak. Határozottan keserédes, persze a végére romantikus, happyendbe hajlással.

Természetesen ismételten fanfictionről beszélünk, ám a főszereplőnk ezúttal a svájci válogatott és a Bayern München zseniális középpályása, Xherdan Shaqiri. Fontos leszögezendő még, hogy AU-ficről beszélünk, mert Shaqiri húga, Medina csupán 3 évvel fiatalabb a bátyjánál.

Tovább nem is nagyon húzom a szót, következzék hát Shaqiri.

Ne szeress belém!

ajánlott zene: kyla la grange - cut your teeth (kygo remix)

2007. november, Basel

~ Shaqiri szemszögéből

Utáltam az esőt, a hideget, ennél fogva a komplett őszi időszakot. Busszal járni pedig még ennél is jobban gyűlöltem. A csúcsot pedig természetesen az esőben buszozás képviselte. Mindössze az kárpótolt egy kicsit, hogy edzésről tartottam épp hazafelé, és a fociért sok mindenre képes voltam. Még arra is, hogy egy hideg, nyirkos, esős délutánon busszal menjek haza.

Morcos hangulatban léptem be a családunk baseli házába, és még az sem sokat dobott a kedvemen, hogy a kishúgom, Medina egy bögre forrócsokival várt a konyhában.

– Köszi, Dina! – nyomtam puszit a barna lány arcára.

– Ellie azt mondta, beszélni akar veled – közölte, mire felsóhajtottam. Ellie volt a húgom legjobb barátnője már... napját nem tudom, mióta. Kedveltem, mert képes volt másról is beszélni a leárazásokon és a körömlakkokon kívül, ráadásul szerette és értette a focit, ami fontos tényezőnek számított. Ráadásul lelkes Bayern szurkoló is volt, viszont általában nem jelentette be ha beszélni akart velem. Többnyire csak megjelent valahol a lakásban, amin meg sem lepődtem, mert szinte csak aludni járt haza, vagy néha még azért sem. Ha két napig nem láttuk, az egész család aggódott érte.

– Azt nem mondta, hogy miről? – kérdeztem Dinától, miután egy jó nagyot kortyoltam a csokis italomból.

– Nem – ingatta a fejét a húgom. Nagyot sóhajtva hajtottam fel az időközben langyossá hűlt forrócsokim, és kicsit ázottan felballagtam a szobámba. Másra sem vágytam, mint egy kiadós zuhany után nem csinálni semmi mást, csak döglődni. Ezt a tervet akkor dobtam ki a kukába, amikor benyitottam a szobámba és megpillantottam az ágyamon ülő Ellie-t. Függetlenül attól, hogy a húgom felhívta rá a figyelmemet, meglepődtem, hogy itt találtam.

– Dina már felvezetett... – kezdtem bele, mire a szőke lány halványan elmosolyodott.

– Igen, neked is szia, Shaq! – Szokás szerint kötözködött, de csak leintettem.

– Mi az ami ennyire nagyon sürgős? Egyáltalán... sürgős annyira, hogy ne bírd ki azt a tíz percet, amíg zuhanyzok? – Elmosolyodott, és biccentett a fürdő felé. Összeszedtem pár cuccot, majd bevágtáztam az említett helyiségbe. Ötletem nem volt arról, hogy mit akarhat Ellie, mert soha nem volt még olyan, hogy nem váratlanul törte rám az ajtót, vagy hogy ennyire szótlan lett volna. Általában akkor is beszélt, amikor semmi szükség nem volt rá, noha többnyire a fociról esett szó.

Ezeken agyaltam egészen addig, amíg frissen, üdén és esővíztől mentesen ki nem léptem a szobámhoz tartozó fürdőből. Ellie ugyanott ült, és az ablakomon át a kint szakadó esőt szemlélte. Összevont szemöldökkel fürkésztem az arcát. Volt valami furcsa a lány arckifejezésében. Valami végtelen megtörtség. Ez butaság, vetettem el egyből. Ellie-t semmi nem tudja megtörni, gondoltam.

– Hé, mi a gond? – ültem le mellé, mire rám emelte kék szemeit.

– Miből gondolod, hogy gond van? – Arcára egyből mosoly költözött, de ez nem az igazi, harminckét fogas, őszinte ellie-s vigyor volt.

– Az arcodra van írva. Ki vele! – Nem voltam meggyőződve arról, hogy ha vigasztalásra vár, akkor jó helyen kopogtat-e. Nem igazán voltam az az ember, aki erre alkalmas. Ameddig viccelődésről vagy fociról volt szó, minden oké, de a lelki sebek gyógyítása... Idegen volt tőlem.

– A segítségedre van szükségem. – Kérdőn pillantottam rá. Kezdett érdekes lenni a dolog. – Tegnap a suliban elkezdtek piszkálni. – Ez még érdekesebbnek tűnt. Ha valaki, akkor Ellie soha nem szokta felvenni az ilyet, inkább kisujjból visszaszól valamit.

Vártam a folytatást, de nem érkezett, a szőke lány csak a padlót fixírozta.

– Ki piszkált és mivel?

– A ki nem annyira lényeges, inkább a dolog mivel része... Kikezdtek azért, mert még soha nem csókolóztam senkivel, úgy igazán. Mert bár ott volt Andrew, de az csak erős kísérlet volt arra, hogy a lehető legtöbb nyálat juttassa át a számba, szóval az nem számít... – Ez klasszikus esete volt annak, amikor Ellie azért beszélt, mert zavarban volt. Volt egy sejtésem, hogy hová akar kilukadni, de azt akartam, ő mondja el.

– És hogy tudok én segíteni? Mossak be nekik egyet? – kérdeztem halványan vigyorogva, mire csak megingatta a fejét, és egy enyhe mosoly kúszott az ajkaira.

– Azt én is meg tudnám tenni. Nem, a kérésem másra irányul. Taníts meg csókolózni! – Ha nem Ellie ült volna velem szemben, talán felnevetek a kérés abszurditásán, de róla lévén szó, az esdeklő tekintetéből tudtam, hogy teljesen komolyan beszél.

– A kishúgom a legjobb barátnője vagy...

– Hagyjuk ezt, meg azt is, hogy ovis korom óta ismersz, és láttad az összes gázos gyerekkori fotót rólam. – Egyetlen egy legyintéssel elintézte a dolgot, bár nekem azért voltak kétségeim, ám mielőtt erre rátértem volna, inkább mást kérdeztem.

– Honnan tudod, hogy alkalmas vagyok feladatra?

– Sok lánnyal láttalak már, és az emberek beszélnek – felelte kacsintva, mire muszáj volt felnevetnem.

– De nem fogsz belém szeretni, ugye? Mert az elég gáz lenne. – Ez volt az egyetlen ellenérvem. Végtére is Ellie aranyos lány volt, a maga módján csinos is, ráadásul majdhogynem velem egyidősnek nézett ki, a három év korkülönbség ellenére is.

– Beléd? Kizárt! Az egész kizárólag tudományos alapokon marad – bizonygatta, mire elmosolyodtam. – Ha elvállalod, ezentúl Mesternek foglak szólítani. – Döntésemet jelezvén nemes egyszerűséggel csak megcsókoltam.

~ Ellie szemszögéből

És akkor megcsókolt. Ha egészen addig volt is bennem némi kétség azt illetően, hogy szerelmes vagyok-e Xherdan Shaqiriba... Nos, az abban a szent pillanatban elszállt, ahogy az ajkai megérintették az enyémeket. Igaz volt minden, amit mondtam, még meg is viselt, hogy ezzel piszkáltak, persze annyira nagyon mélyen nem rázott meg a dolog, de mégis. És ez tökéletes alkalomnak kínálkozott arra, hogy Shaq közelében legyek. Mert bár akármikor fáraszthattam őt a focis hülyeségeimmel és nem volt olyan pillanat, amikor ne lett volna vevő egy kis poénkodásra, nekem több kellett. És ez által – ha nem is úgy, ahogy első körben szerettem volna –, de megkaptam.

Ahogy megcsókolt... Nos, az mérföldekre volt Andrew esetlen próbálkozásától, mert az valami leírhatatlanul undorító volt. Ez viszont... Nos, meggondolatlan kijelentésnek tűnhet, de talán életem egyik legjobb csókja, ha nem A legjobb. Tisztában voltam vele, hogy Shaq az ég egy adta világon semmit nem érez irántam, így bele sem mertem gondolni abba, hogy milyen az, ha valakit úgy csókol meg, hogy érez is valamit.

Amikor aznap kijöttem a szobájából a világ legboldogabb embere voltam. És ez el is tartott egészen addig, amíg másnap meg nem láttam őt a suli udvarán Sasha Monteróval smárolni. Tudtam, hogy nem ígért semmit, hogy semmi nincs köztünk, mégis rosszul esett, fájt. De ettől függetlenül az edzése után ismét ott ültem a szobájában az ágyán, és megint csókolóztunk.

Heteken, sőt hónapokon át folytattuk ezt, egy idő után már nem is feltétlenül tanulási, inkább élvezeti szempontból. A délutánjait rendre velem töltötte, mialatt napközben mindig más lányokat szédített. De mégsem mondtam, hogy elég, mert legalább vele lehettem. Csak ez számított, mert szerelmes voltam. Őrülten szerelmes.

Hétvégente kijártam a meccseire, természetesen Dina kíséretében. A lány nem tudta, hogy mi folyik kettőnk között, mert bár nem beszéltünk Shaqkal a húgáról soha sem, az mindkettőnk számára nyilvánvaló volt, hogy Dina ezt nem tudhatja meg, mert minden bizonnyal ellenezné. A meccsek után Shaq többnyire velünk jött haza, és ilyenkor egész hazaúton beszélgettünk - bár zömmel csak a fociról. Az egész olyan tökéletesen álomszerűnek tűnt; ahogy kikérte a véleményemet a meccsről, a csapatról és a saját játékáról is. Az pedig, hogy ad a véleményemre minden alkalommal újra meglepett és boldoggá tett. Ez kárpótolt azért, amit nap mint nap láttam az iskolában tőle. 

Aztán egyszer, az egyik bajnoki után valami eltört bennem. A kiváltó ok nem volt már, mint hogy az aktuális barátnője megjelent a meccsen. Nem volt más, mint a többi lány. Csak épp... Annyiszor tört össze a szívem, hogy ezúttal már képtelen voltam összerakosgatni a darabjait. Meguntam a folyamatos fájdalmat, belefáradtam abba, hogy bárhogy próbálkozok, nem vagyok elég Shaqnak. Pedig tényleg igyekeztem megfelelni a mércéjének, de nem ment. Soha egy másodperce sem éreztette, hogy ez az egész, ami köztünk volt, számítana neki, akár csak egy hangyányit.

Az ezt követő napon nem mentem át. Sem a következőn, és azt követőn sem. Amikor Shaq otthon volt, messzire kerültem a házukat. Dina, aki egészen addig semmit sem tudott arról, mi folyik köztem és a bátyja között nem értette, így kénytelen voltam beszámolni neki az egészről. Furcsa módon megértette és az én oldalamon állt. És még a millió darabra tört szívemet is segített összecelluxozni. Shaq-kal soha többet nem beszéltünk. Gyűlölni akartam, mégis képtelen voltam rá. Mert tudtam, hogy ez egyedül az én hibám. Hiszen ő az elején megígértette velem azt, hogy nem szeretek bele.

2013. június, Genf

~ Shaqiri szemszögéből

A válogatottal éppen a Ciprus elleni hazai meccsre készültünk. Az albánok szorosan koslattak a nyomunkban, és ezt a kört követően, akár elénk is kerülhettek volna, így össze kellett kapnunk magunkat. Pláne a szégyenteljes ciprusi 0-0 után.

Az edzés után fáradtan estem be a szállodai szobámba. A pokolba kívántam ezt az egészet. Ezer éve nem voltam már Svájcban, és most hogy végre itt lehettem, Baseltől 250 kilométerre tehettem ezt. A francnak se volt kedve dolgozni, amikor otthon is lehettem volna a családdal. Még akkor se, ha imádtam a válogatottban játszani. Az embernek pont ehhez nincs kedve egy triplázós szezon után. Erre a gondolatra vigyor kúszott az arcomra és kényelmesen végignyúltam az ágyamon. 

A sikeres szezonon való merengésemet az ajtó felől érkező kopogtatás zavarta meg. Nagyot sóhajtva tápászkodtam fel, és másztam el a bejáratig. Nem igazán volt kedvem senkihez. Bár hozzáteszem, arra számítottam a legkevésbé, hogy Ellie áll majd az ajtómban. Megváltozott ugyan – nyilván, hiszen hat év telt el –, mégis egyből felismertem. Az arcvonásai, a szeme, pontosan ugyanolyan volt mint évekkel ezelőtt.

– Mit keresel itt? – kérdeztem, mire a lány szája gúnyos mosolyra húzódott.

– Úgy látom, az évek során még mindig nem tanítottak meg köszönni. 

– Megint megkérdezem, mit keresel itt? Hogy derítetted ki, a szobaszámomat? – kérdeztem tőle, mert állatira érdekelt volna a dolog, főleg úgy, hogy a szállodát szigorúan őrizték. Elvileg.

– Elfelejtetted, hogy a húgod legjobb barátnője vagyok. És bár te hónapok óta nem vagy hajlandó beszélni vele, ő azért tud rólad ezt-azt. – Megvonta a vállát és teljesen nyugodtan elsétált mellettem, be a szobába.

– Rendben, és miért jöttél? – sóhajtottam fel, miután becsuktam az ajtót. – Nem tudsz kiverni a fejedből? – vigyorodtam el.

– Egy arrogáns gyökér vagy, nekem meg másfél éve kapcsolatom van. – Ezt hallván csak felhorkantottam, de ő figyelmen kívül hagyta, és folytatta: – A húgodról akarok veled beszélni. – Ez volt az a téma, amihez különösen semmi kedvem nem volt. Medinával volt egy kis konfliktusunk. Váltig állította, hogy amióta Münchenbe kerültem nagy lett az arcom. De ez szemenszedett hazugság volt. Annyira összekaptunk, hogy immáron hónapok óta nem beszéltünk.

– Belátta, hogy nem volt igaza? – kérdeztem levágódva az ágyamra. Szeretem Dinát, mindennél jobban, de tévképzeteket látott, és nem tudta feldolgozni, hogy nincs igaza.

– Nos, ha így lett volna, se tudott volna tájékoztatni, révén nem beszélsz vele – húzta el a száját szkeptikusan. – Egyébiránt nem, a véleménye változatlan, és a reakciódnál semmi sem mutatja jobban azt, hogy igaza van. Viszont mindettől függetlenül arra kérlek, hogy beszélj vele, mert szüksége van rád.

– Miért? Önálló lány... – kezdtem bele, mert ez új volt. A húgom soha nem kért segítséget, senkitől. Még tőlem sem.

– Ha beszélnél vele tudnád, hogy három hete szakított a barátjával, és maga alatt van. Te nem vagy vele, én pedig két és fél hét múlva költözök Münchenbe. – Láttam rajta, hogy ezt az információt nem igazán akarta megosztani velem, de ez megmutatta, hogy mennyire fontos neki a húgom. Mindig is az volt. – Elhoznám magammal, de a koleszba nem vihetem...

– Mit vársz, mit tegyek? – kérdeztem, holott pontosan tudtam, mire vár.

– Vidd el magaddal Münchenbe! Nézd Shaq, ez fontos, mert maga alatt van, és eddig nem sikerült kirángatnom őt a nyomottságából. Nem lenne szívem ott hagyni, viszont a koleszba be kell költöznöm. – Ugyanazokkal a szemekkel nézett rám, mint évekkel korábban, mikor arra kért, tanítsam meg csókolózni. Rábólintottam, mert fontos volt a húgom és mert... Mert ha Ellie kért valamit, azt nehezemre esett nem megtenni. 

– Mellesleg miért pont Münchenbe jössz egyetemre? – kérdeztem elvigyorodva.

– Még mielőtt elszállnál, nem miattad. De ott van az egyik legjobb építészmérnöki egyetem. – Hirtelen rádöbbentem, hogy mennyire kevés dolgot tudok róla. Pedig én tényleg nem így akartam. Nem ezt akartam régen. Fogalmam sem volt róla, mekkora sebeket ejtek Ellie szívén. Ha csak sejtettem volna... Mindent másképp csináltam volna. De annyira hihetően mondta, hogy nem lesz szerelmes belém, annyira magabiztosan állította, hogy semmi sem érdekli, hogy elhittem. Elhittem, és épp ezért másodpercek alatt elvetettem annak a gondolatát, hogy valami legyen köztünk. 

Rossz volt őt így látni. Ennyire ridegen viselkedni, amikor régen minden annyira más volt. De ahogy Dina is monda, csúnyán elszúrtam, mert Ellie-nek elege lett és már rég továbblépett. Megtette azt, amit nekem azóta nem sikerült, és ez fájt. 

– Akkor... megteszed? Elhozod Münchenbe? – kérdezte, mire bólintottam. – Kösz. Talán... – Láttam rajta, hogy mondani akar valamit, de végül legyintett, és megrázta a fejét. – Viszlát, Shaq! – mondta, majd kiballagott az ajtón és becsukta maga után. Én pedig ültem a szobámban és csak bámultam utána.

2013. október, München

~ Ellie szemszögéből

Azok után, hogy a gimiben az utolsó évet végiglötyögtem, hideg zuhanyként ért az egyetemi hajtás. Az állandó tanulás miatt alig volt időm gyakorlatilag bármire. Így arra sem nagyon jutott, hogy Dinával találkozzak, pedig még a távolság sem lehetett kifogás, hiszem a bátyja felköltöztette magához Münchenbe. Egy héttel a tanév kezdete után pedig kitalálta, hogy ő pszichológus akar lenni, ezért elhatározta, hogy az egy év halasztás alatt az összes szakirodalmat végigolvassa. Ebből kifolyólag újdonsült hobbijává vált, hogy mindenkinek minden cselekedetét analizálta.

Október közepére sikerült meggyőznie egy szombaton, hogy menjek el vele a Bayern egyik meccsére, és az ezt követő kisebb összejövetelre Shaqhoz. Sokat nem kellett rágni a fülemet, mert már a pokolba kívánta az ábrázológeometriát, ráadásul ha már helyben voltam, a világért ki nem hagytam volna a Nürnberg elleni bajor derbit. Úgyhogy elbúcsúztam a barátomtól, Thomastól, magamra húztam a régóta őrizgetett Schweinsteiger mezemet, és útnak indultam a találkozómra Dinával.

– Shaq szerezte – nyújtotta a jegyet miután üdvözöltük egymást. 

– Sejtem, mekkora lelkesedéssel – húztam el a számat, de belül végtelenül örültem. Bár ezt a világért ki nem mutattam volna, még a végén elszáll. Erre pedig semmi szükség nem volt, pláne most, hogy Dina visszarángatta kicsit a földre. 

A meccset végigszurkoltuk az Allianz Arenában, eredményesen, mert a Bayern 3-1–re győzött. Dina pedig duplán örülhetett, mert a háromból egyet a bátyja lőtt – mellesleg be kellett látnom, hogy a meccsen esett négy közül az volt a legszebb.

A meccs végével levonultunk a parkolóba és odaálltunk Dina bátyjának az Audija mellé. Szőke barátnőm erőteljesen vigyorgott, én pedig bizonytalanul méregettem. Tizennyolc éve ismertem már, és pontosan tudtam, hogy ez semmi jót nem jelent az én szempontomból, de ha rákérdeztem, egy árva szót sem szólt, csak nagyban vigyorgott.

Shaqiri Neuer, Bastian, Müller, Martinez és Alaba társaságában sétált ki a stadionból gyanúsan jó hangulatban. Thomas éppen a spanyolt zrikálta valamivel, aki fel se vette, csak lazán lekevert neki egy taslit. 

– Srácok, aki még nem ismerné, ő a tündéri kishúgom, Dina – mutatott Shaq a húgára, amint elénk értek. – Ő pedig a legjobb barátnője, Ellie. – Mutatott ezúttal rám, sokkal kisebb lelkesedéssel. Csak elhúztam a szám, majd a srácokra mosolyogva intettem egyet. Egyesével bemutatkoztak, na nem mintha ne ismertem volna őket már amúgy is, de azért jól esett a kedvességük. Martineznek valami irtózatos akcentusa volt, de halálian aranyosan mutatta be a kicsit szegényes német nyelvtudását. 

Ezt követően Shaq bejelentette az amúgy nyilvánvalót – hogy Dina és én vele megyünk, a többiek meg ahogy akarnak. Félve szálltam be az autóba, amit egyből ki is szúrt.

– Audi, nem esz meg – szólt színtelen hangon, de szinte láttam, ahogy megforgatja a szemeit.

– Nem is a kocsitól félek, az szép. Az, hogy te fogod vezetni, jobban aggaszt. Lehet egyáltalán már jogsid? – kérdeztem, bár a végét már részben viccnek szántam. Nem felelt, csak látványosan megforgatta a szemeit és gyújtást adott a kocsira.

Épségben megérkeztünk "szolid és egyszerű" focistalakáshoz. Megálltam megjegyzés nélkül, amiért igencsak büszke voltam magamra. Egyébként a ház a maga rengeteg üvegfelületével, kiugró teraszaival, és a hatalmas udvarral nem volt csúnya, nemes egyszerűséggel csak egy kicsit soknak tartottam. 

– Na, túlélted az utat? – kérdezte a focista kiszállván az autóból.

– Túl, de azért többet nem szeretném kísérteni a sorsot – feleltem egyből, egy kis vigyor kíséretében, mire ő is megeresztett egy szolid félmosolyt. Egy olyan félmosolyt, amivel sejthetőleg az összes csajt be tudta cserkészni. Egy olyan félmosolyt, amitől a szívem erőteljesebbet dobbant. Fejingatva indultam utánuk a lakásba.

Röviddel utánunk a többiek is megérkeztek, de addigra Shaq már előkapta a különféle italokat, Basti és Neuer – aki leszögezte, hogy ha még egyszer így merem hívni, csúnya szankciók fognak következni – beugrottak pizzáért, David biztosította a zenét, Müller és Martinez pedig csak magukat hozták. 

Remek este volt, napját nem tudom, mikor voltam el utoljára szórakozni. Táncoltam az összes sráccal – igen, még Shaq-kal is, bár ez kimerült annyiban, hogy egymástól egy méternyire próbáltunk valamiféle tánchoz hasonló mozgást bemutatni. A legprofibb a spanyol, és az őt állandóan piszkáló Müller volt. Meg is jegyeztem nekik, de csak vigyorogtak. 

Amikor meghallottam a felcsendülő Infinityt, egyből felrántottam Dinát, hogy jöjjön velem táncolni. Rajongásig imádtam a számot, és a jelek szerint Alaba is kedvelhette. Vigyorogva táncoltuk és énekeltük végig a számot, majd zihálva rogytunk le a kanapéra. A zenéért felelős David úgy döntött, szünetet tart, mert az egész házra csönd telepedett, így mindenki beszélgetni kezdett.

– Hé, tesó! – szólalt fel hangosan Dina, mire az említett felé kapta a tekintetét. – Mikor unod már meg az idióta életformádat? – Összevont szemöldökkel néztem a lányra, és volt egy olyan sejtésem, hogy egyrészt már közel sem józan, másrészt abban, amit mondani fog, nem sok köszönet lesz. – Mikor látod be azt, amit mindenki lát rajtad kívül? Hogy azért a sok csaj, a váltogatott barátnők, mert a kemény, macsó álarcával próbálod elfelejteni azt, hogy évek óta a legjobb barátnőmbe vagy szerelmes? Te meg! – fordult ezúttal felém. – Meddig próbálsz a Thomas adta kifogás mögé bújni. Ő egy jó alibi arra, hogy miért mondj mindig nemet mindenre, de te is, és én is és mindenki más is jól tudja, hogy nem őt szereted, hanem a bátyámat. Azt, hogy évekkel ezelőtt beleestél, mint vak ló a gödörbe. Az istenért, ne legyetek már ennyire szerencsétlenek! – Dina kifakadását mindenki csak tátott szájjal nézte. Én reagáltam elsőként azzal, hogy fölugrottam a kanapéról, és égő szemekkel kivágtattam a teraszra. Fájt, minden szava fájt, de pontosan azért, mert szóról szóra igaz volt, amit mondott. Hatalmas árulásnak tartottam, hogy így kiteregette a szennyesemet. Azt, amit bizalmasan elmondtam neki, ország-világ tudtára adta.

A kezemmel próbáltam letörölni a könnyeimet, de újabb és újabb cseppek érkeztek a szememből. Arcomat a kezembe temetve dőltem a korlátnak. Arra figyeltem csak fel, hogy valaki a teraszajtóban krákog.

– Zavarok? – hallottam meg Shaqiri hangját. Csak szipogva megráztam a fejemet, mire közelebb sétált. Nem szólt semmit, csak kikönyökölt a terasz korlátjára. Szótlanul szemléltük a müncheni éjszakát, pedig annyi megbeszélnivalónk lett volna. De nem akaródzott belekezdeni. Sem neki, sem nekem.

– Igaz volt az, amit Dina mondott rólad? – kérdeztem szinte suttogva. Féltem a választól, mert azzal a gondosan összerakott szívem és a fal, amit Shaq távoltartása miatt vontam magam köré pillanatok alatt hullott volna darabokra.

Halkan, minden jókedv nélkül felnevetett. – Igen, igaz – felelte, egy távoli pontot fixírozva. – Számít valamit? – kérdezte immáron engem pásztázva a szemeivel. 

– Nagyon is – súgtam, és a kezemet emeltem, hogy az arcára simítsam, de végül visszahúztam. Nem mertem, mert annyiszor csalódtam már benne. De végül ő volt az, aki két kezébe vette az enyémet, és a nyakába helyezte.

– Hát, amit rólad mondott, szintén igaz? – A válaszom csak egy bólintás volt, de már nem sírtam, sőt, egy apró mosolyt is megkockáztattam. Ekkor a homlokát az enyémnek döntötte, és halkan, nagyon halkan ennyit kérdezett: – Igazi marhák vagyunk, nemde? – Csak halkan felnevettem, majd áthidaltam a kettőnk közti távolságot, és hat év után újra megcsókoltam. És ekkor értelmet nyert minden. Felfogtam, hogy éppen úgy, ahogy én belé, ő is belém szeretett akkor. De a saját hülyeségeinkkel ennek az egésznek az útjába álltunk. 

A csókja édes volt, mint a méz, és rájöttem, mi hiányzott eddig az életemből. Ő, a vele töltött percek, a csókjai. Minden, ami kapcsolatban áll Xherdan Shaqirival.

– Buta szabályszegő vagyok – motyogtam halkan, amikor elváltunk.

– Mégis miért? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel. Fürkészően pillantott le rám, és összekulcsolta az ujjainkat.

– Hát, mert mégiscsak beléd szerettem. – És ekkor nevetve megcsókolt, újra.