Sziasztok!
Egy egész délutánnyi
munka után elkészült az oldal is, illetve az első feltölteni szánt novella is.
Az oldalra sok szót nem fecsérelnék, az oldalsávban kinn vannak az alapvető
információk, a többi pedig majd kiderül, úgyhogy beszéljünk kicsit a
történetről.
Fluff. Nagyon. És tele van közhelyekkel. És
büszkén vállalom, hogy mindegyik direkt történet – a közhelyek, és az erőteljes
nyálassága is. Ez a novella zömmel egy impresszió, a pillanat megragadása akart
lenni. Egy olyan momentum szülte, amikor meg akartam pusztulni itthon éjjel,
annyira melegem volt. És eszembe jutott, hogy milyen jó lenne most egy kis eső
– mert a nyári záporokat egyszerűen imádom. És három gondolattal később már ott
tartottam, hogy megvolt a novella váza. Két nap múlva elkezdtem, öt nap múlva
pedig befejeztem.
Fanfiction. Ez a novella
egy 12 részes fanfiction-sorozat első darabja. És ez egy sorozat, ahol a
részeknek semmi közük egymáshoz azon kívül, hogy én írom őket, és hogy Livi
mondta a szereplőket. Nos, akkor csapjunk is bele, és jöjjön Christoph Kramer.
Nyári zápor
Ajánlva
természetesen Livinek sok-sok szeretettel! ;)
ajánlott zene: serena ryder – stumbling over
Egy hangos sóhaj
kíséretében fordultam a hasamra. Szétvetett végtagokkal próbáltam megtalálni
azt a testhelyzetet, amiben a lehető legkevésbé van melegem. A takaróm már
valahol az ágy végében vagy a földön hevert. Nem is értettem magamat, hogy mit
gondoltam, amikor takarót vettem elő.
Határozottan
ültem fel az ágyban, és a hirtelen mozdulat okozta menetszél annyira jól esett,
hogy rögtön vissza is dőltem, hogy aztán újból felülhessek. Aztán ennyinél abba
is hagytam, mert nem akartam, hogy izomlázam legyen a felülésektől. Fáradt
mozdulattal túrtam a forgolódástól kócos tincseim közé.
Reményteli
pillantásokkal lestem a szobaablakom felé, ám a függöny olyan mozdulatlanul
állt, mintha kőbe öntötték volna.
– Bezzeg télen akkora a huzat, hogy ha nem
vigyázok, simán kivisz az ablakon – morogtam magam elé. Feltápászkodtam az
ágyról, és kifejezetten jól esett a mezítelen talpamnak a szalagparketta
hűvöse. A papucsot mellőzve csattogtam ki a fürdőszobába, ahol a lámpa
felkapcsolására a hideg csempén kinyúló macskám felháborodott pillantással
kezdett méregetni. Kandúrok meg az ő átkozott pillantásuk… Már nem is vettem
magamra, mert ha Houdini ölni tudott volna azokkal a piszkosul kék szemeivel,
már régen egyedül élt volna a lakásban, a világuralmi terveit szövögetve.
Végül sziámi színű,
fél perzsa kandúrom úgy döntött, hogy túl meleg van ahhoz, hogy bárminemű
felháborodást mutasson a késői mozgolódásom iránt, így inkább kék szemeit
lehunyva visszafeküdt a kőre. Nyugodtan léptem a mosdóhoz, ahol megnyitottam a
hidegvizet, és először csak a csuklóm, majd az alkarom, végül az egész felkarom
is jéghideg vízzel próbáltam hűsíteni. Mikor már kellőképpen érzéketlenné
váltak a kezeim, fröcsköltem egy kis vizet az arcomba, annak teljes tudatában,
hogy így még annyira sem fogok tudni aludni, mint ez előtt.
A hálómba
visszaérve ledobtam magamról a pizsamaként használt topot és mini sortot, majd a
fehérneműre felcibáltam egy fekete rövidnadrágot és felkaptam egy korallszínű bő
trikót. Szőke tincseim lófarokba fésültem, a telefonom, az irataim és a
pénztárcám az övtáskámba süllyesztettem, majd beleléptem a sarumba. Kinyitottam
a lakásom három órával ezelőtt gondosan bezárt ajtaját, majd miután kiléptem,
vissza is zártam. Igyekeztem csendesen lesietni a lépcsőházban, figyelvén a
talán már alvó szomszédokra. Bár jobban meggondolva, arra se lehetett volna egy
szavuk sem, ha üvöltözve, trappolva kísért volna egy rockzenekar.
Az utcán nem
igazán volt hűvösebb, mint a lakásban, de legalább egy leheletnyit mozgott a
levegő, és már ez is nagy eredménynek számított. Alapvetően nem tudtam
feldolgozni azt, hogy Möchengladbach mikor került be a szaharai időjárási
övezetbe, mert már legalább egy hete harmincöt fok körül járt a hőmérő higanyszála,
és egy csepp eső sem esett – ami itt szintén ritkaság számba ment.
Az arcomra
mosolyt varázsolva indultam el a gladbachi éjszakába, hogy lefárasszam és
lehűtsem magamat. Bezzeg annak az átok
macskának nincsenek ilyen problémái. Mást se csinál, csak döglik a hideg kövön
egész nap – dühöngtem gondolatban. Persze nem haragudtam rá, mert végső
soron is Houdini többnyire egy egész rendes lakótársnak bizonyult.
Szerettem a
városban bóklászni esténként, pláne hétvégén, mert hihetetlen élet pezsgett
itt, a belvárosban. Gyakran kimozdultunk mi is a barátokkal, de ilyen melegben
senkinek volt kedve menni sehova. Csak rajtam kívül mindenkinek volt legalább
egy átkozott ventillátora otthon.
A nagy
elmélkedésbe aztán annyira belemerültem, hogy fel sem tűnt a velem szembe
érkező, házfaltól-útpadkáig közlekedő alak. Mire aggódni kezdtem volna, már
olyan közelségbe ért, ahonnan láttam az arcát és ki tudtam venni, hogy ez a
srác minden, csak nem éjjeli huligán. A köztéri lámpa fényében fátyolosan
csillantak meg kék szemei, szőke haja kócosan meredezett ezerfelé, és az arcát
párnapos borosta fedte. Valószínűleg csak
kirúgott a hámból a haverokkal – gondoltam.
– Mit keres egy ilyen csinos lány ilyen későn,
egyedül az utcán? – kezdte a jól ismert szöveget, ám ezúttal semmi olyan nem
volt benne, ami szemforgatásra késztetett volna – még a kezében szeretettel
szorongatott sörösüveg sem. Csak megmosolyogtam a srác vigyorát, jókedvét és
becsiccsentettségét. Általában az ilyeneket fel sem vettem, és csak úgy, szó
nélkül továbbsétáltam, de ez a fiú másnak tűnt, így hát mosolyogva álltam meg
vele szembe.
– Kikergetett a meleg – feleltem, mire bőszen
bólogatni kezdett. – Mi az ünneplés tárgya? – böktem a Bitburgeres üveg felé.
– A csapatom megnyerte a mai meccsét – felelte
vigyorogva, majd meghúzta az üveget. Elnézően mosolyogtam rá, és meg sem
kérdeztem milyen csapat. Itt, Gladbachban más szóba sem jöhetett a focicsapaton
kívül, és a csapatot mindenki magáénak érezte, még az is, aki soha egyetlen
meccset nem látott. Itt nőttem fel, és a Borussia szeretete az itteniekbe volt
kódolva. Belém is, még akkor is, ha fogalmam nem volt arról, hogy kik játszanak
a csapatban. Még arról is csak halvány sejtéseim voltak, hogy hányan vannak
egyszerre a pályán – de persze ezt bőszen titkoltam mindenki előtt.
– Nincs kedved inni valamit? – kérdezte felém
nyújtva a sörösüveget, mire felnevettem.
– Abból? Köszi, nem – vigyorogtam rá, de csak
leintett.
– Neeeeem – mondta hosszan elnyújtva a
szócskát. – Valahova bemenni. Ismerek egy helyet, de meg kell ígérned, hogy nem
mondod el senkinek, hogy elvittelek oda – nézett rám komolyan. Annyira mókásan
nézett ki az arcára erőltetett ábrázattal, hogy muszáj volt felnevetnem. – Nem,
komolyan. Az ott – figyelmesen körbenézett, majd miután meggyőződött róla, hogy
senki nincs körülöttünk folytatta: – Nick Heidfeld szentélye – fejezte be
suttogva.
– Ó, hát ez így mindjárt más – nevettem fel.
Nem lepett meg, hogy létezik ilyen hely, mert… Heidfeld itt született, és amíg
az F1-ben versenyzett, minden siker a város sikere volt, a dobók, a szép
versenyek, a nürburgringi pole pozíció… Heidfeldet még én is kedveltem, pedig
tőlem aztán teljesen idegen volt az autóverseny. De hát, talán a városi levegő tette.
A srác még
mindig várakozóan pillantott rám, de fogalmam sem volt, mire várt. Aztán
leesett a fémszázas, és elkomolyodva pillantottam rá: – Természetesen senkinek
nem számolok be a helyről, ahova megyünk. – Mondatomat hallván arcára mosoly
költözött, és vidáman érdeklődte meg a nevemet.
– Julia – feleltem. – Julia Schönthaler –
nyújtottam felé a kezem.
– Christoph
Kramer – arcára költöző féloldalas mosollyal rázta meg a felé nyújtott jobbom.
Jól állt neki a mosoly. Kifejezetten jól állt.
– Tulajdonképpen mit dolgozol? – kérdeztem
tőle, miközben a vezetésével elindultunk… valamerre. Igazából erősen
kételkedtem abban, hogy jelen állapotában képes a tájékozódásra, de abban a
szerencsés helyzetben voltam, hogy ismertem Mönchengladbachot – és Christoph-fal
ellentétben józan voltam.
– Focizok – jelentette ki olyan hangon, mintha
ez teljesen evidens lenne, és még a kérdés feltétele is rá nézve lenne sértő.
– Az szuper – mondtam vidámságot tettetve, de
közben egy kicsit sajnálkozva. Pontosan tudtam, hány kisgyerek kerget olyan
álmokat, hogy egy nap majd híres focista lesz, de a legtöbben megakadnak út
közben. Erősen tartottam attól, hogy ez a srác is éppen a megakadásnál járt.
– És te? Várj, kitalálom! – kezdte, és elém
állva alaposan méregetni kezdett. Mellkasom előtt keresztbefont karokkal, és
leheletnyit megemelt szemöldökkel vártam az ötleteit. – Irodában dolgozol, egy
nagy multinál? Tudod, ilyen ügyfélszolgálat… – kérdezte, mire hangosan
felnevettem.
– Nagyon mellélőttél. Bár, igazából van
átfedés. Én is olyan emberekkel dolgozok, akinek sokszor kell elmagyarázni sok
mindent. Tanítónő vagyok – mosolyogtam rá, mire felcsillantak a kék szemei.
– Az lett volna a következő tippem – közölte
lelkesen bólogatva.
– Na, persze! – vágtam rá kapásból. Így, hogy
társaságom is akadt, már egyáltalán nem zavart a meleg, mert veszettül jól
szórakoztam az illuminált állapotú fiú mellett.
– Ez a hely ahova megyünk… tulajdonképpen hol
van? – érdeklődtem bizonytalanul szemlélve a mellettem sétáló szöszit. Igazából
az aggasztott, hogy már az előző utcasaroknál is bizonytalanul nézelődött, és
utána nem túl határozottan fordult el balra.
Zavartan kezdett
el hadoválni valamit olyan utcanevekről és épületekről, amikkel életem
huszonhárom Gladbachban eltöltött éve alatt még nem találkoztam. Úgy döntöttem,
hogy jó társaság ide vagy oda, én tulajdonképpen fáradt vagyok ahhoz, hogy
egész éjjel a városban kódorogjak, ráadásul kezdtem úgy érezni, hogy lassan
vattát köpök, szóval előálltam egy javaslattal.
– Van két utcára innen egy bár, és ott adják a
tartomány legjobb csapolt sörét – vetettem fel az ötletem neki. – Igazság
szerint félek attól, hogy képtelen lennék leélni életem hátralevő részét úgy,
hogy a vállamat nyomja a Heidfeld szentély tényleges létének titka.
– Á, szóval nem vagy elég erős hozzá. –
Látszott a felismerés az arcán, és mindent tudóan bólogatott. – Rendben,
menjünk oda, ahova mondod – vonta meg a vállát, hogy aztán határozott léptekkel
induljon meg előre. Ledöbbenve figyeltem, ahogy előttem vonul. Ennek a srácnak
minden mozdulata felért egy kész kabaréval – és minden egyes megszólalásával
vagy mozdulatával meglepett. Soha nem azt tette, amit az ember várt volna, és
ez kifejezetten szimpatikussá tette.
– Nem tudom követni a gondolkodásodat – mondtam
neki miután melléértem ismét. Sokáig nem felelt, csak megvonta a vállát.
– Akik régóta ismernek, azt mondják, hogy
mióta a VB döntőn összefejeltem azzal a védővel, fura asszociációim vannak –
magyarázta, de leragadtam ott, hogy a VB.
– Várj! Te ott voltál a VB döntőn? Mint
játékos? – Nyilván tudtam, hogy mi nyertük a világbajnokságot – királyi többes,
már megint – de szégyen ide-szégyen oda a csapat tagjait nem ismertem. Nem,
hogy arcról, névről se nagyon. Persze, Schweinsteiger neve hozzám is eljutott,
meg Klose és Lahm, akik gyakorlatilag azóta a válogatottban vannak, hogy én az
eszemet tudom. Meg azt is tudtam, hogy van valami török gyerek, és sok a
fiatal. És itt ki is merült a Nationalelfet illető tudásom.
– Hát, a legenda úgy szól – felelte
vigyorogva, de csak leintettem.
– Úristen. Mármint félre ne érts, de én akkora
foci-analfabéta vagyok, amekkora kevés van itt, országon belül. És… úristen. Te
a Borussiában focizol? – kérdeztem a kezeimbe temetett arccal, mert hirtelen
átkozottul kínosan éreztem magamat. Én itt szépen ledegradáltam valami sokad
osztályú, kispályás focistácskának, miközben világbajnok labdarúgó.
– Amikor legutóbb szóba került, még így volt.
– Láthatóan remekül szórakozott a zavaromon, mialatt az üres Bitburgeres üveget
egy kukába ejtette.
– Hát, akkor engedd meg, hogy gratuláljak –
villantottam rá életem legidiótább mosolyát.
– Tudod különleges ember vagy – szólt
elmerengve, de egy másodperce sem hittem abban, hogy tényleg magasztos
gondolatok keringenek a fejében. – Nem hittem volna, hogy létezik németföldön
olyan ember, aki nem látta a döntőnket. – Mondandója végére olyan szélesen
vigyorgott, hogy azt hittem, körbeszalad a fején a szája. Azok az átkozottul
kék szemei pedig vidáman csillogtak. Önkéntelenül és ösztönösen cselekedtem –
szem forgatva finoman rálegyintettem egyet a karommal a hasára. A pedagógus
szemmel néztem volna magamat, akkor megállapíthattam volna, hogy ez egy
valamilyen gyerekkori komplexusra vezethető vissza. Érett, felnőtt nőként
ugyanakkor csak betudtam, mint olyan rossz, tanult magatartásforma, amiről
képtelen vagyok leszokni.
– Ne piszkálj, mert soha nem szerettem a
focit. És ennek ellenére is, majdnem megnéztem a döntőt. Csak olyan meleg volt,
hogy inkább nem mentem sehova, hanem Houdinivel Gyilkos elmék maratont tartottunk. Neki kellett valami ihlet a
világuralmi terveinek a szövögetéséhez, nekem pedig figyelemelterelés a
melegről – magyaráztam, ám a szőke srác értetlenül pislogott rám.
– Nem tudom
felfogni, miért élsz együtt valakivel, aki egy közel száz évvel ezelőtt meghalt
illuzionista nevét viseli, ráadásul meg akarja hódítani az egész világot – töprengett
összeráncolt homlokkal, amin muszáj volt felevettem. Helyes, aranyos látványt
nyújtott így elgondolkozva, de pontosan az ilyen kérdés feltétele biztosított
abban, hogy Christoph már nem józan.
– Houdini egy álnok kandúr – a macskám –
segítettem ki a focistát, aki erre megvilágosodva pillantott rám, majd ez a
hirtelen jött értelem egy másodperc alatt csapott át felháborodássá.
– Te kihagytad a VB döntőt, hogy sorozatot
nézz a macskáddal? Még ha az igazi Houdinivel, de így… – motyogta, amin ismét felnevettem.
– Nem akármilyen sorozatot, gyilkolászóst –
feleltem teljes meggyőződéssel, de csak lesajnálóan horkantott egyet.
– Sürgősen pótlásra szorul – jelentette ki.
– Már miért szorulna pótlásra? Tudom az
eredményt, így már semmi értelme nincsen – közöltem, mire vigyor telepedett az
arcára.
– Igen? Akkor mi lett a végeredmény? –
kérdezte szikrázó kék szemekkel. Az átkozott…
– 2-1? – kérdeztem félve.
– Kivel is játszottunk? – kérdezett vissza.
– Hát mit tudjam én, te voltál ott, nem? –
Válaszomat hallván csak felnevetett, majd bólintott.
– Ha meghívsz egy sörre, akkor eltekintek
attól, hogy megnézd a meccset – jelentette ki, amikor már a bár ajtajában
toporogtunk.
– Legyen – jelentettem ki a szemeimet
forgatva. Christoph kitárta előttem az ajtót, én pedig a hazatérés érzésével
sétáltam be a jól ismert pubba. Gyakorta jártunk le ide a barátaimmal, így a
pultost is régi ismerősként köszöntöttem, és kértem is egyből két korsó sört.
Hálás mosollyal az arcomon fizettem ki, majd az egyik üvegpoharat a szőke srác
kezébe nyomva elindultam a kocsma túloldalán lévő ajtó felé – ki a hátsó
kertbe.
Azoknak, akik
először tévedtek be ide, fogalmuk sem volt arról, hogy van kerthelyiség, így ez
általában szinte üresen pangott, most is csak páran üldögéltek a kihelyezett
kovácsoltvas asztaloknál. Egy szimpatikus sarokban aztán letettem a korsómat,
majd én magam is levágódtam az egyik székre. Christoph arcán széles vigyorral
ült le velem szembe a sörét szorongatva.
– Egészen hangulatos kis hely – mondta, majd
felém emelte a korsóját. – Kedves Julia! Igyunk a világbajnoki címünkre és a VB
döntőre – vigyorodott el. Megforgattam a szemem, majd mosolyogva az övéhez
koccintottam a poharam, de nem ittam bele, figyeltem a reakcióját, őszintén
hittem, hogy valóban itt szolgálják a környék legjobb csapolt sörét.
– Hmm… Egészen… Nem is tudom körülírni –
jelentette ki én pedig egyre lelkesebben bólogattam, és végre egy jó nagyot
kortyoltam én is a hűs italból, és Christoph is így tett, majd ismét
megszólalt: – Bár jobban meggondolva, ugyanolyan, mint bármelyik másik csapolt
sör. – Ezt hallva majdnem visszaköptem az italomat a korsóba, az akadályozott
meg csupán, hogy tényleg ez volt a kedvenc söröm. Ráadásul a srác is tetszett,
úgyhogy nem akartam magamat beégetni – még jobban.
– Gonosz vagy – közöltem vele nemes
egyszerűséggel, mire olyan mélyről jövően nevetett fel, hogy én is vele
kacagtam, miközben a fejemet ráztam. Soha nem hittem abban, hogy van olyan,
hogy valakit első látásra megkedvelhet az ember. De itt ültem ezzel a sráccal,
akit cirka egy órája ismertem, és olyan volt, mintha ezer éve barátok lennénk.
A világ legtermészetesebb dolgának tűnt az, hogy a szürkéskék szempárjában
elmerülve kortyolgatom a kedvenc söröm, a kedvenc pubom kerthelyiségében.
Már éppen az
életet mentő italom utolsó cseppjeit kortyoltam, amikor egy hatalmas dörgés
kíséretében leszakadt az ég. Zuhogott az eső, és néhány másodperc alatt bőrig
áztunk. A körülöttünk levő apróbb asztaltársaságok egyből rohantak fedezékbe,
de nekem eszem ágában sem volt bemenni. A langyos esőcseppek csak úgy
simogatták a felhevült bőrömet. Imádtam a nyári záporokat.
Hangosan kacagva
ugrottam fel a székről és arcomat az ég felé tartva élveztem az esőcseppek
hűsítését. Kitárt karokkal forogtam a szakadó esőben, testemhez tapadó pólóban,
csuromvizes hajjal. Szélesen mosolyogtam az asztalnak támaszkodó szőke srácra.
Kedvesen somolyogva figyelte az örömömet, majd féloldalas mosolyra húzva a
száját közelebb sétált hozzám. Szorosan előttem állt meg, még mindig felfelé
görbülő szájjal, de egy szót sem szólva.
– Végre esik – jelentettem ki a nyilvánvalót,
olyan gyermeki lelkesedéssel, amit a tanítványaim szájából is ritkán hallok,
nem hogy a sajátomból. Christoph mosolya, ha lehet, még szélesebbre húzódott,
az eddig szemrevételezett szürkéskék szempár a sűrű szempillái alól pásztázta
az arcomat. Aztán egyszer csak közeledni kezdett az arca, egészen addig, míg
csak néhány milliméter maradt a szánk között.
– Igen, tényleg esik – súgta halkan, mire
elvigyorodtam. Tenyere az arcomra siklott, majd finoman, puhatolózva
megcsókolt. Volt valami izgalmas abban, hogy egy kékszemű idegennel csókolóztam
az esőben. Mindig is kedveltem a spontán dolgokat, és szerettem megragadni a
pillanat adta lehetőségeket, ennél pedig kevés spontánabb dolog létezett.
A szőke srác
másik keze a derekamra csúszott, hogy így húzzon még közelebb magához. Na, nem
mintha komoly erőfeszítéseket kellett volna tennie ennek érdekében – így is,
úgy simultam az ölelésébe, mintha muszáj lenne. Kezeim önkéntelenül csúsztak
fel a felsőtestére, és míg bal kezemmel Christoph mellkasán támaszkodtam, a
jobbal a vizes szőke tincsek közé túrtam. Egy pillanatra sem szakadtunk el
egymástól, sőt, egyre közelebb igyekeztünk kerülni a másikhoz, még ha ez szinte
lehetetlennek is bizonyult.
Christoph a derekamat tartó kezével apró
köröket írt a felcsúszó trikómból kilátszó bőrfelületre, miközben a másik
kezével a hajgumimat húzta ki vizes hajamból. A hátamra hulló hideg tincsek
hatásra elnevettem magam, és picit elhúzódtam tőle.
– Hé! Ugye tudod, hogy én nem vagyok az a
típusú lány – kérdeztem halkan, felpillantva a nálam jó egy, de inkább másfél
fejjel magasabb fiúra. Az esőfüggönyön keresztül is tökéletesen kivehetőek voltak
azok az átkozottul kék szemei, a gyér világítás ellenére is.
– Ja, én meg nem vagyok az a típusú fiú. Te
csókoltál meg – vigyorgott pimaszul. – Tényleg, mit gondoltál tulajdonképpen?
Hogy majd első este az ágyadba viszel? Erkölcstelen nőszemély. – Láthatóan
mérhetetlenül elégedett volt magával, úgyhogy habár nem szóltam semmit csak,
egy erőteljeset a mellkasára csaptam. Persze nem haragudtam rá, erről
árulkodott az arcomon elterülő széles, boldog mosoly is.
– Na, persze! Tudod, ki hiszi el… Egyébként
is… Inkább fogd be, és csókolj meg! – kértem, aminek ő menten eleget is tett.
Furcsa dolgokat
hozhat egy magányosan induló, fülledt nyári este. Szőke, kékszemű idegeneket.
Nevetést. Csókokat. És egy kiadós nyári záport.
Szia!
VálaszTörlésSzerintem még nem írtam neked megjegyzést, de ezt a novellát nem tudtam szó nélkül hagyni!:) Nagyon tetszett!:)
Laza és könnyed volt, teljesen átadott egy utánozhatatlan hangulatot, sőt még humoros is volt! Jókat derültem!:) Tökéletes volt az én romantikus, naiv lelkemnek az élmény!:D:D
Várom hatalmas érdeklődéssel a továbbiakat!:)
Mae
Szia! :)
TörlésSzerintem régi felhasználódról - vagyis, még Olivia néven - valamelyik blogomra igen, de nem vagyok benne biztos. A memóriám akár az aranyhalé. :D
Örülök, hogy tetszett a novella, annak pedig még inkább, hogy sikerült átadnia a hangulatot, amit akartam. És értékeled a humoromat, ezzel egy nagyon-nagyon szűk réteg tagja vagy, mert kevesen viselik el :D És amikor ezt írtam én is éppen nagyon romantikus és nagyon naiv lelkiállapotban voltam, szóval ... :D
Hát, a következő újdonságok nem tudom mikor jönnek majd, egyelőre ha várható is itt valami, azok a régebbi novellák átdolgozott verziói, de azért majd igyekszem alkotni valamit arról a listáról :)
Köszönöm, hogy írtál! :)
puszi, D.
Sziaa! :D
VálaszTörlésMiután annyit ígérgettem, hogy majd jövök, majd írok, nemsokára olvashatod a véleményem, blablabla – itt is lennék tényleg. Remélem már vártál, és örülsz nekem. :D
Mivel amíg Kramer nem volt készen, Reus állt a legjobban, ezért azt hittem, ő lesz a sorozatkám első tagja. Vártam is – és még mindig várom. :D Mert közben Kramer jött, látott és győzött. Elnyerte a VB serleget is; meg a döntő, a Neueres képek és az 5W-s gitározós, szépszemű, mosolygós képek után a szívünket is. *-* :D
Elolvastam még egyszer a novellát, hogy frissek legyenek az élmények meg az emlékek – meg egyébként is. Ezt nem elég egyszer elolvasni. :D
Ez a meleg miatti forgolódás most nagyon-nagyon ismerős, három este játszottam el a nyaralás alatt. Meg három este három különböző ágyban aludtam – még jó, hogy volt választék. xD És végül a harmadik lett a győztes! Aminek külön előnye volt, hogy az ablak alatt volt. :D
Macskák és az ő nézésük… Utálom, ahogy bámulnak, van egy lenéző, gyilkos pillantásuk.
Kramer belépője – ahogy fátyolos tekintettel, kócosan, Bitburgeres sörösüveggel a kezében beimbolyog a novellába – nagyon előttem van, keskeny volt az út egy kicsikét. De imádnivaló volt, és egyébként a döntő jutott róla eszembe, ott is eléggé fátyolos volt a tekintete szegénynek. xD
Amíg be nem másoltál egy kis részletet, nem számítottam rá, hogy Heidfeld is meg lesz említve (meg hát el is felejtettem, hogy ő is gladbachi), de kellemes meglepetés volt. És jó kis emlékeim tértek vissza abból az időből, amikor még naagy BMW szurkoló voltam. Valahol még van Heidfeld autogramom is – nyomtatott, de nem az számít. :D Szóval engem – mint Heidfeld-rajongót is elvihetne Kramer abba a bizonyos szentélybe… :D Csak mi találjuk is meg. xD
Nahát, Kramer majd kiművelhetné fociból Juliát, mert nem menő, hogy csak néhány játékost ismer, és Reus még véletlenül sincs köztük. Lehet, nem kellett volna a közös meccsnézést feladni egy sörért. :D
„– Hát mit tudjam én, te voltál ott, nem?” Ennél a mondatnál egyébként nekem is hasonló volt a reakcióm, mint Kramernak. :D Nagyon imádtam a párbeszédeket a novellában, viccesek voltak, jókat nevettem a nem teljesen józan Krameren (amúgy lehet tényleg a döntő óta van baj a fejével :DD). Meg a leírásokat is szerettem, mert tök jól átjött belőlük az egész novella hangulata. Meg az egéészet imádtam, közhelyek ide vagy oda! Kramer féloldalas mosolyát, a kék szemeit, a sűrű szempilláit, a csókot a végén. :D
Ha lesz második listánk, tutira azon is rajta lesz Kramer, és – csak mondom, de – akkor el tudnám képzelni esetleg ennek a folytatását. :P Merthogy ez nekem kevés volt. :D
Ezek után szeretettel várom Reust, vagy a zongoristát, vagy Gomezt, vagy igazából bárkit/bármit a listáról – vagy nem a listáról. :D
xoxo, L.
Sziaa! :D
TörlésÉn meg ha már semmi hasznosat nem csinálok, válaszolok gyorsan a kommentedre. Meg aztán lehet megyek írogatni is, na nem novellát, komikat :D
a következő küldetésem Reus lesz amúgy :d és annyit elárulok róla, hogy eredetileg Götzét akartam benyomni mellé, mint nagy spanját, deeee végül nem ő lett :D Hármat tippelhetsz, hogy kicsoda :D
Nálunk már nincs olyan meleg hála az égnek, de egy hónapon keresztül szenvedtem ezzel... xD
De tudnak cukin is nézni :D Például a Shrekben a kandúúúúr *-* :D
Jaj a döntőnek azt a részét ne is emlegesd, szegénykééém. :D
Ó, és utánakutattam, hogy mik 'gladbach nevezetességei, milyen hírességek születtek itt :D szóval felkészültem Mönchengladbachból :D
Dee, mert Kramer sörözni akart, mert nem volt neki az az egy - meg az az előtt megivott tizenegy - Bittburger :D
Jó, mindenképpen kiműveli majd :D Reus lesz - Neuer után xD - az első, akit megtanít majd neki :P
Jajj, annyira örülök, hogy tetszett *-* Minda párbeszédek, mind a leírások mert hát na... :D Ez az első olyan novellám, aminél azt érzem, hogy nem hiányzik belőle semmi, ellenben semmi nem fölösleges infó benne :D Annak meg hogy a hangulat is átjött :D mindjárt körbefutkosom a szobát itt örömömben :D Na jó, nem... ahhoz azért lusta vagyok :D
Valószínüleg Reus lesz majd a kövi, mert A zongorista, most nagyon nem, Gomez egyelőre további koncepció nélküli, Reus kész van elméletben, csak össze kell kaparnom magamat, és neki kell üljek. Remélhetőleg az összekaparódás a napokban megtörténik. :D
puszi, D.
TEJÓÉGG hogy ez mennyire jóó volt :D
VálaszTörlésjaj, nem köszöntem. szia! :DDD csak ez volt az első mondat, ami eszembe jutott, miután elolvastam az írásodat.
a macska volt a kedvenc szereplőm!! :D annyira el tudtam képzelni ezt a kandúrt, aki "egy közel száz évvel ezelőtt meghalt illuzionista nevét viseli, ráadásul meg akarja hódítani az egész világot" :D hallod ezen annyit nevettem. a másik kedvenc meg a " Már nem is vettem magamra, mert ha Houdini ölni tudott volna azokkal a piszkosul kék szemeivel, már régen egyedül élt volna a lakásban, a világuralmi terveit szövögetve." kész, pont, annyit nevettem rajta..:DDD imádom ezt a macskát. :D
és rettenetesen tetszett, maga a történet is. szerintem nem volt közhelyes, én találtam annak, csak szerelmes volt, romantikus, meg aranyos és pillangókagyomorban-os :D nagyon szeretem az ilyesmi történeteket, ráadásul oylan jól megírtad és olyan viccesen :D nagyon tetszett, hogy Julia semmit nem konyított a focihoz (bár szomorú dolog a német válogatottról nem tudni semmit :''( és a vb döntő alatt sorozatot nézni a macskával) ez a mondat meg nagyon ütött "Még arról is csak halvány sejtéseim voltak, hogy hányan vannak egyszerre a pályán" :D
na, és a hangulatról még nem beszéltem, de nekem is nagyon átjött :D amúgy is nagyon bírom az ilyen este-kimászkálós történeteket (én is írtam már ilyen témájút, többet is, valamiért nagyon vonz pedig nem szoktam megszökdösni itthonról éjjel), és az egész nyüzsgő, elegáns, éjszakai, báros, midnenféle-feelinget. (hú ennek a mondatnak rettenetesen sok értelme volt)
szóval, mindezt összefoglalván, nagyon tetszett, nagyon-nagyon, és várom Reust :D hozd hamar! ;)
puszii
Dorililien
Ui.: tökre megértem Juliát. én is félnék attól, hogy képtelen lennék leélni életem hátralevő részét úgy, hogy a vállamat nyomja a Heidfeld szentély tényleges létének titka.
:DDDDD hogy ezen én mennyit nevettem :D
TEJÓÉG mennyire örülök neki :D
TörlésSzia :D
Ha hiszed, ha nem, nekem is Houdini volt a kedvencem :D Ha nekem egyszer saját lakásom lesz, akarok egy ilyen életunt lusta dögöt *-* :D aki most van macsekunk, túl kedves macskának :D
Rettenetesen örülök neki, hogy tetszett, de tényleg. Annak meg még inkább, hogy nem tartottad közhelyesnek. :3 *szeretettnek érzi magát* Igen, mikor írtam, akkor nagyon szerelmetes, romantikus, pillangókagyomorbanos hangulatomban voltam, szóval ezért lehet ilyen :D de hát végül is ez ilyennek készült, laza nyári limonádé :D
Nem lehet mindenki akkor FootballPro, mint én, na :D És van olyan ismerősöm, aki tényleg nem tudja, hányan játsszák a focit (a trollfoci szerint van olyan edző is, aki nem tudja hányan játsszák. 5-4-2-es felállás... xD)
Én is nagyon szeretem az este kimászkálós sztorikat, meg a feelinget, pedig soha nem léptem még le otthonról ilyenkor. :D bár tutira tök buli lehet :D Sok értelme volt, én értettem, és átjött :D
Hááát még nem biztos, hogy Reus lesz a következő, mert amilyen könnyen ment a vázlat, annyira nem tudom hol megfogni az elejét... :D szóval addig írogatom az Azon a nyáront. ;)
Nagyon köszönöm, hogy írtál :3333
puszi, D.
Ui.: Hát most nem? Szerintem simán kikotyognám... Ilyen titok súlya alatt leélni egy életet... :D