Ugrás a fő tartalomra

Nyári zápor

Sziasztok!
Egy egész délutánnyi munka után elkészült az oldal is, illetve az első feltölteni szánt novella is. Az oldalra sok szót nem fecsérelnék, az oldalsávban kinn vannak az alapvető információk, a többi pedig majd kiderül, úgyhogy beszéljünk kicsit a történetről.
Fluff. Nagyon. És tele van közhelyekkel. És büszkén vállalom, hogy mindegyik direkt történet – a közhelyek, és az erőteljes nyálassága is. Ez a novella zömmel egy impresszió, a pillanat megragadása akart lenni. Egy olyan momentum szülte, amikor meg akartam pusztulni itthon éjjel, annyira melegem volt. És eszembe jutott, hogy milyen jó lenne most egy kis eső – mert a nyári záporokat egyszerűen imádom. És három gondolattal később már ott tartottam, hogy megvolt a novella váza. Két nap múlva elkezdtem, öt nap múlva pedig befejeztem.
Fanfiction. Ez a novella egy 12 részes fanfiction-sorozat első darabja. És ez egy sorozat, ahol a részeknek semmi közük egymáshoz azon kívül, hogy én írom őket, és hogy Livi mondta a szereplőket. Nos, akkor csapjunk is bele, és jöjjön Christoph Kramer.

Nyári zápor
Ajánlva természetesen Livinek sok-sok szeretettel! ;)
Egy hangos sóhaj kíséretében fordultam a hasamra. Szétvetett végtagokkal próbáltam megtalálni azt a testhelyzetet, amiben a lehető legkevésbé van melegem. A takaróm már valahol az ágy végében vagy a földön hevert. Nem is értettem magamat, hogy mit gondoltam, amikor takarót vettem elő.
Határozottan ültem fel az ágyban, és a hirtelen mozdulat okozta menetszél annyira jól esett, hogy rögtön vissza is dőltem, hogy aztán újból felülhessek. Aztán ennyinél abba is hagytam, mert nem akartam, hogy izomlázam legyen a felülésektől. Fáradt mozdulattal túrtam a forgolódástól kócos tincseim közé.
Reményteli pillantásokkal lestem a szobaablakom felé, ám a függöny olyan mozdulatlanul állt, mintha kőbe öntötték volna.
 – Bezzeg télen akkora a huzat, hogy ha nem vigyázok, simán kivisz az ablakon – morogtam magam elé. Feltápászkodtam az ágyról, és kifejezetten jól esett a mezítelen talpamnak a szalagparketta hűvöse. A papucsot mellőzve csattogtam ki a fürdőszobába, ahol a lámpa felkapcsolására a hideg csempén kinyúló macskám felháborodott pillantással kezdett méregetni. Kandúrok meg az ő átkozott pillantásuk… Már nem is vettem magamra, mert ha Houdini ölni tudott volna azokkal a piszkosul kék szemeivel, már régen egyedül élt volna a lakásban, a világuralmi terveit szövögetve.
Végül sziámi színű, fél perzsa kandúrom úgy döntött, hogy túl meleg van ahhoz, hogy bárminemű felháborodást mutasson a késői mozgolódásom iránt, így inkább kék szemeit lehunyva visszafeküdt a kőre. Nyugodtan léptem a mosdóhoz, ahol megnyitottam a hidegvizet, és először csak a csuklóm, majd az alkarom, végül az egész felkarom is jéghideg vízzel próbáltam hűsíteni. Mikor már kellőképpen érzéketlenné váltak a kezeim, fröcsköltem egy kis vizet az arcomba, annak teljes tudatában, hogy így még annyira sem fogok tudni aludni, mint ez előtt.
A hálómba visszaérve ledobtam magamról a pizsamaként használt topot és mini sortot, majd a fehérneműre felcibáltam egy fekete rövidnadrágot és felkaptam egy korallszínű bő trikót. Szőke tincseim lófarokba fésültem, a telefonom, az irataim és a pénztárcám az övtáskámba süllyesztettem, majd beleléptem a sarumba. Kinyitottam a lakásom három órával ezelőtt gondosan bezárt ajtaját, majd miután kiléptem, vissza is zártam. Igyekeztem csendesen lesietni a lépcsőházban, figyelvén a talán már alvó szomszédokra. Bár jobban meggondolva, arra se lehetett volna egy szavuk sem, ha üvöltözve, trappolva kísért volna egy rockzenekar.
Az utcán nem igazán volt hűvösebb, mint a lakásban, de legalább egy leheletnyit mozgott a levegő, és már ez is nagy eredménynek számított. Alapvetően nem tudtam feldolgozni azt, hogy Möchengladbach mikor került be a szaharai időjárási övezetbe, mert már legalább egy hete harmincöt fok körül járt a hőmérő higanyszála, és egy csepp eső sem esett – ami itt szintén ritkaság számba ment.
Az arcomra mosolyt varázsolva indultam el a gladbachi éjszakába, hogy lefárasszam és lehűtsem magamat. Bezzeg annak az átok macskának nincsenek ilyen problémái. Mást se csinál, csak döglik a hideg kövön egész nap – dühöngtem gondolatban. Persze nem haragudtam rá, mert végső soron is Houdini többnyire egy egész rendes lakótársnak bizonyult.
Szerettem a városban bóklászni esténként, pláne hétvégén, mert hihetetlen élet pezsgett itt, a belvárosban. Gyakran kimozdultunk mi is a barátokkal, de ilyen melegben senkinek volt kedve menni sehova. Csak rajtam kívül mindenkinek volt legalább egy átkozott ventillátora otthon.
A nagy elmélkedésbe aztán annyira belemerültem, hogy fel sem tűnt a velem szembe érkező, házfaltól-útpadkáig közlekedő alak. Mire aggódni kezdtem volna, már olyan közelségbe ért, ahonnan láttam az arcát és ki tudtam venni, hogy ez a srác minden, csak nem éjjeli huligán. A köztéri lámpa fényében fátyolosan csillantak meg kék szemei, szőke haja kócosan meredezett ezerfelé, és az arcát párnapos borosta fedte. Valószínűleg csak kirúgott a hámból a haverokkal – gondoltam.
 – Mit keres egy ilyen csinos lány ilyen későn, egyedül az utcán? – kezdte a jól ismert szöveget, ám ezúttal semmi olyan nem volt benne, ami szemforgatásra késztetett volna – még a kezében szeretettel szorongatott sörösüveg sem. Csak megmosolyogtam a srác vigyorát, jókedvét és becsiccsentettségét. Általában az ilyeneket fel sem vettem, és csak úgy, szó nélkül továbbsétáltam, de ez a fiú másnak tűnt, így hát mosolyogva álltam meg vele szembe.
 – Kikergetett a meleg – feleltem, mire bőszen bólogatni kezdett. – Mi az ünneplés tárgya? – böktem a Bitburgeres üveg felé.
 – A csapatom megnyerte a mai meccsét – felelte vigyorogva, majd meghúzta az üveget. Elnézően mosolyogtam rá, és meg sem kérdeztem milyen csapat. Itt, Gladbachban más szóba sem jöhetett a focicsapaton kívül, és a csapatot mindenki magáénak érezte, még az is, aki soha egyetlen meccset nem látott. Itt nőttem fel, és a Borussia szeretete az itteniekbe volt kódolva. Belém is, még akkor is, ha fogalmam nem volt arról, hogy kik játszanak a csapatban. Még arról is csak halvány sejtéseim voltak, hogy hányan vannak egyszerre a pályán – de persze ezt bőszen titkoltam mindenki előtt.
 – Nincs kedved inni valamit? – kérdezte felém nyújtva a sörösüveget, mire felnevettem.
 – Abból? Köszi, nem – vigyorogtam rá, de csak leintett.
 – Neeeeem – mondta hosszan elnyújtva a szócskát. – Valahova bemenni. Ismerek egy helyet, de meg kell ígérned, hogy nem mondod el senkinek, hogy elvittelek oda – nézett rám komolyan. Annyira mókásan nézett ki az arcára erőltetett ábrázattal, hogy muszáj volt felnevetnem. – Nem, komolyan. Az ott – figyelmesen körbenézett, majd miután meggyőződött róla, hogy senki nincs körülöttünk folytatta: – Nick Heidfeld szentélye – fejezte be suttogva.
 – Ó, hát ez így mindjárt más – nevettem fel. Nem lepett meg, hogy létezik ilyen hely, mert… Heidfeld itt született, és amíg az F1-ben versenyzett, minden siker a város sikere volt, a dobók, a szép versenyek, a nürburgringi pole pozíció… Heidfeldet még én is kedveltem, pedig tőlem aztán teljesen idegen volt az autóverseny. De hát, talán a városi levegő tette.
A srác még mindig várakozóan pillantott rám, de fogalmam sem volt, mire várt. Aztán leesett a fémszázas, és elkomolyodva pillantottam rá: – Természetesen senkinek nem számolok be a helyről, ahova megyünk. – Mondatomat hallván arcára mosoly költözött, és vidáman érdeklődte meg a nevemet.
 – Julia – feleltem. – Julia Schönthaler – nyújtottam felé a kezem.
– Christoph Kramer – arcára költöző féloldalas mosollyal rázta meg a felé nyújtott jobbom. Jól állt neki a mosoly. Kifejezetten jól állt.
 – Tulajdonképpen mit dolgozol? – kérdeztem tőle, miközben a vezetésével elindultunk… valamerre. Igazából erősen kételkedtem abban, hogy jelen állapotában képes a tájékozódásra, de abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy ismertem Mönchengladbachot – és Christoph-fal ellentétben józan voltam.
 – Focizok – jelentette ki olyan hangon, mintha ez teljesen evidens lenne, és még a kérdés feltétele is rá nézve lenne sértő.
 – Az szuper – mondtam vidámságot tettetve, de közben egy kicsit sajnálkozva. Pontosan tudtam, hány kisgyerek kerget olyan álmokat, hogy egy nap majd híres focista lesz, de a legtöbben megakadnak út közben. Erősen tartottam attól, hogy ez a srác is éppen a megakadásnál járt.
 – És te? Várj, kitalálom! – kezdte, és elém állva alaposan méregetni kezdett. Mellkasom előtt keresztbefont karokkal, és leheletnyit megemelt szemöldökkel vártam az ötleteit. – Irodában dolgozol, egy nagy multinál? Tudod, ilyen ügyfélszolgálat… – kérdezte, mire hangosan felnevettem.
 – Nagyon mellélőttél. Bár, igazából van átfedés. Én is olyan emberekkel dolgozok, akinek sokszor kell elmagyarázni sok mindent. Tanítónő vagyok – mosolyogtam rá, mire felcsillantak a kék szemei.
 – Az lett volna a következő tippem – közölte lelkesen bólogatva.
 – Na, persze! – vágtam rá kapásból. Így, hogy társaságom is akadt, már egyáltalán nem zavart a meleg, mert veszettül jól szórakoztam az illuminált állapotú fiú mellett.
 – Ez a hely ahova megyünk… tulajdonképpen hol van? – érdeklődtem bizonytalanul szemlélve a mellettem sétáló szöszit. Igazából az aggasztott, hogy már az előző utcasaroknál is bizonytalanul nézelődött, és utána nem túl határozottan fordult el balra.
Zavartan kezdett el hadoválni valamit olyan utcanevekről és épületekről, amikkel életem huszonhárom Gladbachban eltöltött éve alatt még nem találkoztam. Úgy döntöttem, hogy jó társaság ide vagy oda, én tulajdonképpen fáradt vagyok ahhoz, hogy egész éjjel a városban kódorogjak, ráadásul kezdtem úgy érezni, hogy lassan vattát köpök, szóval előálltam egy javaslattal.
 – Van két utcára innen egy bár, és ott adják a tartomány legjobb csapolt sörét – vetettem fel az ötletem neki. – Igazság szerint félek attól, hogy képtelen lennék leélni életem hátralevő részét úgy, hogy a vállamat nyomja a Heidfeld szentély tényleges létének titka.
 – Á, szóval nem vagy elég erős hozzá. – Látszott a felismerés az arcán, és mindent tudóan bólogatott. – Rendben, menjünk oda, ahova mondod – vonta meg a vállát, hogy aztán határozott léptekkel induljon meg előre. Ledöbbenve figyeltem, ahogy előttem vonul. Ennek a srácnak minden mozdulata felért egy kész kabaréval – és minden egyes megszólalásával vagy mozdulatával meglepett. Soha nem azt tette, amit az ember várt volna, és ez kifejezetten szimpatikussá tette.
 – Nem tudom követni a gondolkodásodat – mondtam neki miután melléértem ismét. Sokáig nem felelt, csak megvonta a vállát.
 – Akik régóta ismernek, azt mondják, hogy mióta a VB döntőn összefejeltem azzal a védővel, fura asszociációim vannak – magyarázta, de leragadtam ott, hogy a VB.
 – Várj! Te ott voltál a VB döntőn? Mint játékos? – Nyilván tudtam, hogy mi nyertük a világbajnokságot – királyi többes, már megint – de szégyen ide-szégyen oda a csapat tagjait nem ismertem. Nem, hogy arcról, névről se nagyon. Persze, Schweinsteiger neve hozzám is eljutott, meg Klose és Lahm, akik gyakorlatilag azóta a válogatottban vannak, hogy én az eszemet tudom. Meg azt is tudtam, hogy van valami török gyerek, és sok a fiatal. És itt ki is merült a Nationalelfet illető tudásom.
 – Hát, a legenda úgy szól – felelte vigyorogva, de csak leintettem.
 – Úristen. Mármint félre ne érts, de én akkora foci-analfabéta vagyok, amekkora kevés van itt, országon belül. És… úristen. Te a Borussiában focizol? – kérdeztem a kezeimbe temetett arccal, mert hirtelen átkozottul kínosan éreztem magamat. Én itt szépen ledegradáltam valami sokad osztályú, kispályás focistácskának, miközben világbajnok labdarúgó.
 – Amikor legutóbb szóba került, még így volt. – Láthatóan remekül szórakozott a zavaromon, mialatt az üres Bitburgeres üveget egy kukába ejtette.
 – Hát, akkor engedd meg, hogy gratuláljak – villantottam rá életem legidiótább mosolyát.
 – Tudod különleges ember vagy – szólt elmerengve, de egy másodperce sem hittem abban, hogy tényleg magasztos gondolatok keringenek a fejében. – Nem hittem volna, hogy létezik németföldön olyan ember, aki nem látta a döntőnket. – Mondandója végére olyan szélesen vigyorgott, hogy azt hittem, körbeszalad a fején a szája. Azok az átkozottul kék szemei pedig vidáman csillogtak. Önkéntelenül és ösztönösen cselekedtem – szem forgatva finoman rálegyintettem egyet a karommal a hasára. A pedagógus szemmel néztem volna magamat, akkor megállapíthattam volna, hogy ez egy valamilyen gyerekkori komplexusra vezethető vissza. Érett, felnőtt nőként ugyanakkor csak betudtam, mint olyan rossz, tanult magatartásforma, amiről képtelen vagyok leszokni.
 – Ne piszkálj, mert soha nem szerettem a focit. És ennek ellenére is, majdnem megnéztem a döntőt. Csak olyan meleg volt, hogy inkább nem mentem sehova, hanem Houdinivel Gyilkos elmék maratont tartottunk. Neki kellett valami ihlet a világuralmi terveinek a szövögetéséhez, nekem pedig figyelemelterelés a melegről – magyaráztam, ám a szőke srác értetlenül pislogott rám.
– Nem tudom felfogni, miért élsz együtt valakivel, aki egy közel száz évvel ezelőtt meghalt illuzionista nevét viseli, ráadásul meg akarja hódítani az egész világot – töprengett összeráncolt homlokkal, amin muszáj volt felevettem. Helyes, aranyos látványt nyújtott így elgondolkozva, de pontosan az ilyen kérdés feltétele biztosított abban, hogy Christoph már nem józan.
 – Houdini egy álnok kandúr – a macskám – segítettem ki a focistát, aki erre megvilágosodva pillantott rám, majd ez a hirtelen jött értelem egy másodperc alatt csapott át felháborodássá.
 – Te kihagytad a VB döntőt, hogy sorozatot nézz a macskáddal? Még ha az igazi Houdinivel, de így… – motyogta, amin ismét felnevettem.
 – Nem akármilyen sorozatot, gyilkolászóst – feleltem teljes meggyőződéssel, de csak lesajnálóan horkantott egyet.
 – Sürgősen pótlásra szorul – jelentette ki.
 – Már miért szorulna pótlásra? Tudom az eredményt, így már semmi értelme nincsen – közöltem, mire vigyor telepedett az arcára.
 – Igen? Akkor mi lett a végeredmény? – kérdezte szikrázó kék szemekkel. Az átkozott…
 – 2-1? – kérdeztem félve.
 – Kivel is játszottunk? – kérdezett vissza.
 – Hát mit tudjam én, te voltál ott, nem? – Válaszomat hallván csak felnevetett, majd bólintott.
 – Ha meghívsz egy sörre, akkor eltekintek attól, hogy megnézd a meccset – jelentette ki, amikor már a bár ajtajában toporogtunk.
 – Legyen – jelentettem ki a szemeimet forgatva. Christoph kitárta előttem az ajtót, én pedig a hazatérés érzésével sétáltam be a jól ismert pubba. Gyakorta jártunk le ide a barátaimmal, így a pultost is régi ismerősként köszöntöttem, és kértem is egyből két korsó sört. Hálás mosollyal az arcomon fizettem ki, majd az egyik üvegpoharat a szőke srác kezébe nyomva elindultam a kocsma túloldalán lévő ajtó felé – ki a hátsó kertbe.
Azoknak, akik először tévedtek be ide, fogalmuk sem volt arról, hogy van kerthelyiség, így ez általában szinte üresen pangott, most is csak páran üldögéltek a kihelyezett kovácsoltvas asztaloknál. Egy szimpatikus sarokban aztán letettem a korsómat, majd én magam is levágódtam az egyik székre. Christoph arcán széles vigyorral ült le velem szembe a sörét szorongatva.
 – Egészen hangulatos kis hely – mondta, majd felém emelte a korsóját. – Kedves Julia! Igyunk a világbajnoki címünkre és a VB döntőre – vigyorodott el. Megforgattam a szemem, majd mosolyogva az övéhez koccintottam a poharam, de nem ittam bele, figyeltem a reakcióját, őszintén hittem, hogy valóban itt szolgálják a környék legjobb csapolt sörét.
 – Hmm… Egészen… Nem is tudom körülírni – jelentette ki én pedig egyre lelkesebben bólogattam, és végre egy jó nagyot kortyoltam én is a hűs italból, és Christoph is így tett, majd ismét megszólalt: – Bár jobban meggondolva, ugyanolyan, mint bármelyik másik csapolt sör. – Ezt hallva majdnem visszaköptem az italomat a korsóba, az akadályozott meg csupán, hogy tényleg ez volt a kedvenc söröm. Ráadásul a srác is tetszett, úgyhogy nem akartam magamat beégetni – még jobban.
 – Gonosz vagy – közöltem vele nemes egyszerűséggel, mire olyan mélyről jövően nevetett fel, hogy én is vele kacagtam, miközben a fejemet ráztam. Soha nem hittem abban, hogy van olyan, hogy valakit első látásra megkedvelhet az ember. De itt ültem ezzel a sráccal, akit cirka egy órája ismertem, és olyan volt, mintha ezer éve barátok lennénk. A világ legtermészetesebb dolgának tűnt az, hogy a szürkéskék szempárjában elmerülve kortyolgatom a kedvenc söröm, a kedvenc pubom kerthelyiségében.
Már éppen az életet mentő italom utolsó cseppjeit kortyoltam, amikor egy hatalmas dörgés kíséretében leszakadt az ég. Zuhogott az eső, és néhány másodperc alatt bőrig áztunk. A körülöttünk levő apróbb asztaltársaságok egyből rohantak fedezékbe, de nekem eszem ágában sem volt bemenni. A langyos esőcseppek csak úgy simogatták a felhevült bőrömet. Imádtam a nyári záporokat.
Hangosan kacagva ugrottam fel a székről és arcomat az ég felé tartva élveztem az esőcseppek hűsítését. Kitárt karokkal forogtam a szakadó esőben, testemhez tapadó pólóban, csuromvizes hajjal. Szélesen mosolyogtam az asztalnak támaszkodó szőke srácra. Kedvesen somolyogva figyelte az örömömet, majd féloldalas mosolyra húzva a száját közelebb sétált hozzám. Szorosan előttem állt meg, még mindig felfelé görbülő szájjal, de egy szót sem szólva.
 – Végre esik – jelentettem ki a nyilvánvalót, olyan gyermeki lelkesedéssel, amit a tanítványaim szájából is ritkán hallok, nem hogy a sajátomból. Christoph mosolya, ha lehet, még szélesebbre húzódott, az eddig szemrevételezett szürkéskék szempár a sűrű szempillái alól pásztázta az arcomat. Aztán egyszer csak közeledni kezdett az arca, egészen addig, míg csak néhány milliméter maradt a szánk között.
 – Igen, tényleg esik – súgta halkan, mire elvigyorodtam. Tenyere az arcomra siklott, majd finoman, puhatolózva megcsókolt. Volt valami izgalmas abban, hogy egy kékszemű idegennel csókolóztam az esőben. Mindig is kedveltem a spontán dolgokat, és szerettem megragadni a pillanat adta lehetőségeket, ennél pedig kevés spontánabb dolog létezett.
A szőke srác másik keze a derekamra csúszott, hogy így húzzon még közelebb magához. Na, nem mintha komoly erőfeszítéseket kellett volna tennie ennek érdekében – így is, úgy simultam az ölelésébe, mintha muszáj lenne. Kezeim önkéntelenül csúsztak fel a felsőtestére, és míg bal kezemmel Christoph mellkasán támaszkodtam, a jobbal a vizes szőke tincsek közé túrtam. Egy pillanatra sem szakadtunk el egymástól, sőt, egyre közelebb igyekeztünk kerülni a másikhoz, még ha ez szinte lehetetlennek is bizonyult.
 Christoph a derekamat tartó kezével apró köröket írt a felcsúszó trikómból kilátszó bőrfelületre, miközben a másik kezével a hajgumimat húzta ki vizes hajamból. A hátamra hulló hideg tincsek hatásra elnevettem magam, és picit elhúzódtam tőle.
 – Hé! Ugye tudod, hogy én nem vagyok az a típusú lány – kérdeztem halkan, felpillantva a nálam jó egy, de inkább másfél fejjel magasabb fiúra. Az esőfüggönyön keresztül is tökéletesen kivehetőek voltak azok az átkozottul kék szemei, a gyér világítás ellenére is.
 – Ja, én meg nem vagyok az a típusú fiú. Te csókoltál meg – vigyorgott pimaszul. – Tényleg, mit gondoltál tulajdonképpen? Hogy majd első este az ágyadba viszel? Erkölcstelen nőszemély. – Láthatóan mérhetetlenül elégedett volt magával, úgyhogy habár nem szóltam semmit csak, egy erőteljeset a mellkasára csaptam. Persze nem haragudtam rá, erről árulkodott az arcomon elterülő széles, boldog mosoly is.
 – Na, persze! Tudod, ki hiszi el… Egyébként is… Inkább fogd be, és csókolj meg! – kértem, aminek ő menten eleget is tett.
Furcsa dolgokat hozhat egy magányosan induló, fülledt nyári este. Szőke, kékszemű idegeneket. Nevetést. Csókokat. És egy kiadós nyári záport. 

Megjegyzések

  1. Szia!
    Szerintem még nem írtam neked megjegyzést, de ezt a novellát nem tudtam szó nélkül hagyni!:) Nagyon tetszett!:)
    Laza és könnyed volt, teljesen átadott egy utánozhatatlan hangulatot, sőt még humoros is volt! Jókat derültem!:) Tökéletes volt az én romantikus, naiv lelkemnek az élmény!:D:D
    Várom hatalmas érdeklődéssel a továbbiakat!:)
    Mae

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Szerintem régi felhasználódról - vagyis, még Olivia néven - valamelyik blogomra igen, de nem vagyok benne biztos. A memóriám akár az aranyhalé. :D
      Örülök, hogy tetszett a novella, annak pedig még inkább, hogy sikerült átadnia a hangulatot, amit akartam. És értékeled a humoromat, ezzel egy nagyon-nagyon szűk réteg tagja vagy, mert kevesen viselik el :D És amikor ezt írtam én is éppen nagyon romantikus és nagyon naiv lelkiállapotban voltam, szóval ... :D
      Hát, a következő újdonságok nem tudom mikor jönnek majd, egyelőre ha várható is itt valami, azok a régebbi novellák átdolgozott verziói, de azért majd igyekszem alkotni valamit arról a listáról :)
      Köszönöm, hogy írtál! :)
      puszi, D.

      Törlés
  2. Sziaa! :D
    Miután annyit ígérgettem, hogy majd jövök, majd írok, nemsokára olvashatod a véleményem, blablabla – itt is lennék tényleg. Remélem már vártál, és örülsz nekem. :D
    Mivel amíg Kramer nem volt készen, Reus állt a legjobban, ezért azt hittem, ő lesz a sorozatkám első tagja. Vártam is – és még mindig várom. :D Mert közben Kramer jött, látott és győzött. Elnyerte a VB serleget is; meg a döntő, a Neueres képek és az 5W-s gitározós, szépszemű, mosolygós képek után a szívünket is. *-* :D
    Elolvastam még egyszer a novellát, hogy frissek legyenek az élmények meg az emlékek – meg egyébként is. Ezt nem elég egyszer elolvasni. :D
    Ez a meleg miatti forgolódás most nagyon-nagyon ismerős, három este játszottam el a nyaralás alatt. Meg három este három különböző ágyban aludtam – még jó, hogy volt választék. xD És végül a harmadik lett a győztes! Aminek külön előnye volt, hogy az ablak alatt volt. :D
    Macskák és az ő nézésük… Utálom, ahogy bámulnak, van egy lenéző, gyilkos pillantásuk.
    Kramer belépője – ahogy fátyolos tekintettel, kócosan, Bitburgeres sörösüveggel a kezében beimbolyog a novellába – nagyon előttem van, keskeny volt az út egy kicsikét. De imádnivaló volt, és egyébként a döntő jutott róla eszembe, ott is eléggé fátyolos volt a tekintete szegénynek. xD
    Amíg be nem másoltál egy kis részletet, nem számítottam rá, hogy Heidfeld is meg lesz említve (meg hát el is felejtettem, hogy ő is gladbachi), de kellemes meglepetés volt. És jó kis emlékeim tértek vissza abból az időből, amikor még naagy BMW szurkoló voltam. Valahol még van Heidfeld autogramom is – nyomtatott, de nem az számít. :D Szóval engem – mint Heidfeld-rajongót is elvihetne Kramer abba a bizonyos szentélybe… :D Csak mi találjuk is meg. xD
    Nahát, Kramer majd kiművelhetné fociból Juliát, mert nem menő, hogy csak néhány játékost ismer, és Reus még véletlenül sincs köztük. Lehet, nem kellett volna a közös meccsnézést feladni egy sörért. :D
    „– Hát mit tudjam én, te voltál ott, nem?” Ennél a mondatnál egyébként nekem is hasonló volt a reakcióm, mint Kramernak. :D Nagyon imádtam a párbeszédeket a novellában, viccesek voltak, jókat nevettem a nem teljesen józan Krameren (amúgy lehet tényleg a döntő óta van baj a fejével :DD). Meg a leírásokat is szerettem, mert tök jól átjött belőlük az egész novella hangulata. Meg az egéészet imádtam, közhelyek ide vagy oda! Kramer féloldalas mosolyát, a kék szemeit, a sűrű szempilláit, a csókot a végén. :D
    Ha lesz második listánk, tutira azon is rajta lesz Kramer, és – csak mondom, de – akkor el tudnám képzelni esetleg ennek a folytatását. :P Merthogy ez nekem kevés volt. :D
    Ezek után szeretettel várom Reust, vagy a zongoristát, vagy Gomezt, vagy igazából bárkit/bármit a listáról – vagy nem a listáról. :D
    xoxo, L.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sziaa! :D
      Én meg ha már semmi hasznosat nem csinálok, válaszolok gyorsan a kommentedre. Meg aztán lehet megyek írogatni is, na nem novellát, komikat :D
      a következő küldetésem Reus lesz amúgy :d és annyit elárulok róla, hogy eredetileg Götzét akartam benyomni mellé, mint nagy spanját, deeee végül nem ő lett :D Hármat tippelhetsz, hogy kicsoda :D
      Nálunk már nincs olyan meleg hála az égnek, de egy hónapon keresztül szenvedtem ezzel... xD
      De tudnak cukin is nézni :D Például a Shrekben a kandúúúúr *-* :D
      Jaj a döntőnek azt a részét ne is emlegesd, szegénykééém. :D
      Ó, és utánakutattam, hogy mik 'gladbach nevezetességei, milyen hírességek születtek itt :D szóval felkészültem Mönchengladbachból :D
      Dee, mert Kramer sörözni akart, mert nem volt neki az az egy - meg az az előtt megivott tizenegy - Bittburger :D
      Jó, mindenképpen kiműveli majd :D Reus lesz - Neuer után xD - az első, akit megtanít majd neki :P
      Jajj, annyira örülök, hogy tetszett *-* Minda párbeszédek, mind a leírások mert hát na... :D Ez az első olyan novellám, aminél azt érzem, hogy nem hiányzik belőle semmi, ellenben semmi nem fölösleges infó benne :D Annak meg hogy a hangulat is átjött :D mindjárt körbefutkosom a szobát itt örömömben :D Na jó, nem... ahhoz azért lusta vagyok :D
      Valószínüleg Reus lesz majd a kövi, mert A zongorista, most nagyon nem, Gomez egyelőre további koncepció nélküli, Reus kész van elméletben, csak össze kell kaparnom magamat, és neki kell üljek. Remélhetőleg az összekaparódás a napokban megtörténik. :D
      puszi, D.

      Törlés
  3. TEJÓÉGG hogy ez mennyire jóó volt :D
    jaj, nem köszöntem. szia! :DDD csak ez volt az első mondat, ami eszembe jutott, miután elolvastam az írásodat.
    a macska volt a kedvenc szereplőm!! :D annyira el tudtam képzelni ezt a kandúrt, aki "egy közel száz évvel ezelőtt meghalt illuzionista nevét viseli, ráadásul meg akarja hódítani az egész világot" :D hallod ezen annyit nevettem. a másik kedvenc meg a " Már nem is vettem magamra, mert ha Houdini ölni tudott volna azokkal a piszkosul kék szemeivel, már régen egyedül élt volna a lakásban, a világuralmi terveit szövögetve." kész, pont, annyit nevettem rajta..:DDD imádom ezt a macskát. :D
    és rettenetesen tetszett, maga a történet is. szerintem nem volt közhelyes, én találtam annak, csak szerelmes volt, romantikus, meg aranyos és pillangókagyomorban-os :D nagyon szeretem az ilyesmi történeteket, ráadásul oylan jól megírtad és olyan viccesen :D nagyon tetszett, hogy Julia semmit nem konyított a focihoz (bár szomorú dolog a német válogatottról nem tudni semmit :''( és a vb döntő alatt sorozatot nézni a macskával) ez a mondat meg nagyon ütött "Még arról is csak halvány sejtéseim voltak, hogy hányan vannak egyszerre a pályán" :D
    na, és a hangulatról még nem beszéltem, de nekem is nagyon átjött :D amúgy is nagyon bírom az ilyen este-kimászkálós történeteket (én is írtam már ilyen témájút, többet is, valamiért nagyon vonz pedig nem szoktam megszökdösni itthonról éjjel), és az egész nyüzsgő, elegáns, éjszakai, báros, midnenféle-feelinget. (hú ennek a mondatnak rettenetesen sok értelme volt)
    szóval, mindezt összefoglalván, nagyon tetszett, nagyon-nagyon, és várom Reust :D hozd hamar! ;)
    puszii
    Dorililien

    Ui.: tökre megértem Juliát. én is félnék attól, hogy képtelen lennék leélni életem hátralevő részét úgy, hogy a vállamat nyomja a Heidfeld szentély tényleges létének titka.
    :DDDDD hogy ezen én mennyit nevettem :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. TEJÓÉG mennyire örülök neki :D
      Szia :D
      Ha hiszed, ha nem, nekem is Houdini volt a kedvencem :D Ha nekem egyszer saját lakásom lesz, akarok egy ilyen életunt lusta dögöt *-* :D aki most van macsekunk, túl kedves macskának :D
      Rettenetesen örülök neki, hogy tetszett, de tényleg. Annak meg még inkább, hogy nem tartottad közhelyesnek. :3 *szeretettnek érzi magát* Igen, mikor írtam, akkor nagyon szerelmetes, romantikus, pillangókagyomorbanos hangulatomban voltam, szóval ezért lehet ilyen :D de hát végül is ez ilyennek készült, laza nyári limonádé :D
      Nem lehet mindenki akkor FootballPro, mint én, na :D És van olyan ismerősöm, aki tényleg nem tudja, hányan játsszák a focit (a trollfoci szerint van olyan edző is, aki nem tudja hányan játsszák. 5-4-2-es felállás... xD)
      Én is nagyon szeretem az este kimászkálós sztorikat, meg a feelinget, pedig soha nem léptem még le otthonról ilyenkor. :D bár tutira tök buli lehet :D Sok értelme volt, én értettem, és átjött :D
      Hááát még nem biztos, hogy Reus lesz a következő, mert amilyen könnyen ment a vázlat, annyira nem tudom hol megfogni az elejét... :D szóval addig írogatom az Azon a nyáront. ;)
      Nagyon köszönöm, hogy írtál :3333
      puszi, D.

      Ui.: Hát most nem? Szerintem simán kikotyognám... Ilyen titok súlya alatt leélni egy életet... :D

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Egyedül [Destiel]

Sziasztok! Bár tudom, azt ígértem, legközelebb SP jön már – és tudom, hogy amúgy már azt se hiszitek el, amit kérdezek –, de a következő már tényleg az lesz, de ez közbejött, mert… Nem tudtam elmenni az Odaát 10. évadának eleje mellett, és tegnap a vonaton félig-meddig megszületett ez, a lentebb linkelt zenét hallgatva. Szóval megszületett ez, és már mondom is a részleteket, előtte meg csak annyit, hogy ne utáljatok. Légyszi. x Supernatural, 10. évad körül x angst x szösz, 767 szó x démon!Dean x slash, Destiel x ajánlott zene Egyedül „Egyedül születünk, egyedül élünk, egyedül halunk meg. Csak a barátság és a szerelem keltheti azt a röpke és mulandó illúziót, hogy nem vagyunk egyedül.” /Orson Welles/ Castiel haldoklott. Erőtlenül és gyengén feküdt a lepukkant motelszoba sötét és piszkos sarkában, az omladozó vakolat mellett. Az angyali ereje fogytán volt, olyannyira, hogy tudta, nem hogy napjai, talán órái sincsenek hátra. Nyugtalan volt, és félt. Nem attól,

Szörnyeteg

Sziasztok! Tudom, utoljára karácsonykor volt bármi is a blogon. Tudom, olyan kihalt volt, mint a sivatag, és most sem azért jöttem, hogy ígérgessek (vagy boldog új évet kívánjak, bár azért kívánok). Lesz majd egy bejegyzés a blog sorsáról, ez egészen biztos, de nem tudom megmondani mikor. Egyelőre annyi biztos, hogyha lesz bármim, ami arra érdemes, hogy ide feltöltsem, akkor az felkerül. Egyébként foglalkozok mással – a felhőkastélly al, a Bosszú val, és igen, a Timeless Times szal, még ha ebből ti nem is láttok semmit, azért ez így van. De most nem ezért hoztam ezt a posztot, hanem azért, mert most van valamim, ami megérett arra, hogy felkerüljön ide, ráadásul apropója is van – Vivi szülinapja. Szóval ezúton is boldog szülinapot neked , és értelemszerűen ez a novella – szösz – neki vagyon ajánlva, hiszen szülinapos. Meg hát egyébként is, ki másnak ajánlana az ember lánya egy Antoine Griezmann novellát? A cím ne riasszon el, közel sem arról fog szólni, amiről elsőre gondolnád –

Dalban mondom el

Sziasztok! Eredetileg úgy terveztem, hogy a Látszat után egyből kezdem majd az Azon a nyáront, de aztán... Ember tervez... Eredetileg olyan tervem is volt, hogy csak akkor kezdem el feltölteni az AN-t, ha teljesen kész, de hát ez sem igaz, mindenesetre az első hét, és az utolsó három fejezet megvan a közepéből még hiányzik kicsi, de mostanában csak az Azon a nyáronnal foglalkozok. Meg ezzel , de csak azért, mert ez gonosz Szczesny nem hagyott nyugodni, állandóan szembejöttek a zongorás videói (nem is tudom, kinek köszönhetően... :D), úgyhogy kénytelen voltam írni valamit. De közben szorgalmasan írogattam, írogatom az AN-t is, és jövő héten már tényleg az következik. Az első fejezet, mi már le is vagyon bétázva, és Livi is áldását adta rá. A zenéket tényleg ajánlom, de persze mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy hallgatja-e vagy sem, de van közük a történethez. És a bejegyzési végi videókat is meleg szívvel ajánlom mindenki figyelmébe. :P Azt hiszem, mást most nem akartam mondani