Sziasztok!
Először is szeretnék minden olvasómnak nagyon boldog,
békés karácsonyi ünnepeket kívánni. Valamint szeretnék elnézést kérni azért a
szünetért és némaságért, ami az oldalon volt, de azt hiszem, most már
visszatérek, és megpróbálkozok azzal, hogy felvegyem a tempót, és hogy
befejezzük az Azon a nyáront, és belefoghassunk más, izgalmas projektekbe -
mint a Vérbosszú, vagy a Játsszuk el!. Kezdésnek el is hoztam az Azon a nyáron
9. fejezetét, és ünnepélyesen kijelenthetem, hogy már bele is kezdtem a 10.-be
- igaz, csak két bekezdés erejéig.
Több mondandóm egyelőre nincs is, csak annyi, hogyha
minden jól megy, akkor holnap találkozunk egy karácsonyi novella apropójából. A
címe Baby, it's cold outside lesz, azonban a főszereplőjének kilétét szeretném
titokban tartani. Annyit azonban elárulhatok, hogy Párizsba látogatunk majd ;)
Most pedig nincs más hátra, hogy a jó olvasást
kívánjak a fejezethez. Fogyasszátok örömmel a karácsonyi bejgli mellé. :)
puszi, D.
9. fejezet
 |
| Leighton Meester - Your love's a drug |
A hétfő délutáni könnyű terepünk olyannyira jó
sikerült, hogy másnap szinte könyörögtünk Robinak, hogy hadd menjünk megint,
ezúttal a saját lovainkkal, edzésszerűen, de Robi könyörtelenül nemet mondott.
Ismét előtört belőle a pánik, és gyakorlatilag a porig rombolta az
önbizalmunkat azzal, hogy kijelentette, egy hónap múlva kezdődik a
versenyszezon, és mi sehogyan se állunk. Úgyhogy szomorúan ugyan, de
hozzáfogtunk az érdemi munkához, és előbb Herceget és Fantomot, majd aztán
Maxot, és Bartoneczky másik új lovát, Kántort is lelovagoltuk. A nap végére
kegyetlenül elfáradtam, főleg úgy, hogy a legnagyobb melegben almoztunk, és
este, levezetésképpen még lefutószáraztam két kislányt.
Hazaérve, a vacsi után egyetlen dologhoz volt kedvem,
hogy bedőljek az ágyamba, és aludjak, mint akit fejbe vertek. Nyéken azonban
soha nem ilyen egyszerű az élet, és általában igaznak bizonyult az a mondás,
hogy Reni tervez, mindenki más meg végez. Valaki – mindig más – állandóan
keresztülhúzta a számításaimat. Ezúttal Marci volt az a balga, aki fel mert
hívni, hogy csilingelő hangon közölje velem, a városban van. Na, persze nem
Pesten, hanem hol máshol, mint Kápolnásnyéken. A pesti srác ugyanis
megmagyarázhatatlanul vonzódott a településhez, noha rajtam kívül semmi nem
kötötte őt ide, eleinte. Kezdetben velem jött, és velem ment haza, aztán volt,
hogy velem jött, de tovább maradt, és mostanában már az is megesett, hogy úgy
jött el Kápolnásnyékre, hogy nem is tudtam róla – esetleg akkor, hogyha
valamelyik informátorom leadta a drótot. Mert Marci beleszerelmesedett Nyékbe.
Az itteni hangulatba, a közvetlen légkörbe, az emberek szókimondásába,
őszinteségébe, a végeláthatatlan szabadságba, amit én is éreztem, minden
alkalommal, mikor idejöttem. Pusztán a tényt imádta, hogy Kápolnásnyék szöges
ellentéte Budapestnek, hiába imádta a fővárost annak minden nyüzsgésével,
szeretett lejönni, kikapcsolódni, és egyszerűen csak lenni. Meg persze
megkedvelte az ittenieket, mindenkit az én baráti körömből, Szabit és Janit
különösképpen.
Marci apropója a kocsmázásra az volt, hogy a hazatérte
alkalmából feltétlenül muszáj meginnom vele egy sört. De én tudtam azt, amit
minden valamire való vidéki – vagy, nos esetemben félig vidéki – tud, mégpedig
hogy egy sör, az nem sör. Így én, valószínűleg a társaságból egyedül, tudtam
azt is, hogy ha lemegyek Marciékkal – és az egész bandával – iszogatni, akkor
abból nagyon csúnya másnap kerekedne. De nem volt mit tenni, barátom ugyanis
megfenyegetett, hogy ha nem ülök le vele sörözni, akkor soha többet nem beszél
velem. És bár tudtam, hogy leginkább üres fenyegetőzés, inkább nem bíztam a
véletlenre. Na, meg egyébként is, „egy sörből” mi baj lehet alapon végül
összeszedelődzködtem, hogy utamra induljak a pár utcányira lévő,
törzshelyünkként szolgáló kiskocsmába.
Amikor beléptem, megcsapott a vidéki kocsmák
jellegzetes, ám mégis szívet melengető illata, és hangulata. A gyéren pörgő
ventilátor által megkavart füstszag, a rádióból halkan szóló, lassan már
retrónak számító Groovehouse, az első asztaloknál ücsörgő, az élet nagy dolgait
megvitató, pirosodó orrú, idő paraszt bácsik, és a hátsó, nagy asztalnál ülő,
egymást túlkiabálni igyekvő barátaim, élükön az újonnan egymásra találó Marci,
Szabi és Jani alkotta trióval.
 |
| Cobra Starship - Good girls go bad ft. Leighton Meester |
Arcomon bujkáló mosollyal kértem ki egy korsó Ászokat,
majd a poharat a kezemben szorongatva egyre szélesedő vigyorral ballagtam a
kocsma hátulja felé. Magam se tudtam miért, de a fáradtság ellenére boldog
voltam. Talán Marci viszontlátása miatt, talán a kocsmázás rettentően nyárias
hangulata miatt, talán azért mert Herceg mesésen ment aznap, talán az egész
összessége miatt, de tényleg őszintén boldog voltam. És szemét gondolat vagy
sem, de még csak eszembe se jutott Nico. Rendben, ez így nem igaz, mert abban a
kettő percben, ameddig a pulttól az asztalig értem, elgondolkoztam azon, hogy a
német vajon hogyan mutatna ebben a társaságban. Azonban mire eljutottam volna
az érdemi válaszadáshoz, addigra Marci kiszúrt, felugrott és megölelgetett,
Szabi nyomott két puszit az arcomra, Jani meg lerántott maga mellé a padra és
elkezdett magyarázni valamiről. A rövid, szőke hajú srácnak egyébként szokása
volt, hogy fátyolos szemekkel, világot megváltó valamikről diskurált, három sör
után. Általában az elfogyasztott italok mennyiségével egyenesen arányosan hitte
el egyre jobban, hogy értelmes az, amit beszél. Pedig egyre kevésbé volt így.
Ettől függetlenül imádtam őt, és elképzelni nem tudtam volna az
italozgatásokat, vagy a nyéki meccseket nélküle, mert mindig, mindenhol ő volt
a felelős az alaphangulatért – és erre aztán soha nem lehetett egyetlen rossz
szavunk sem.
Szerencsére Marci hamar megmentett Janitól azzal, hogy
nemes egyszerűséggel átköltözött mellém, egy pillanatra sem engedve el a sörét.
Örültem annak, hogy hetek óta először, végre újra látom a magas, barnahajú
srácot. Jót tett neki Tapolca, a bőrén látszott, hogy jó idejük volt a
Balatonnál, pedig alapjáraton is barnább nálam, bár már rég beláttam, hogy ez
nem nehéz. Sőt, az igazán nagy teljesítmény az, hogy valaki fehérebb legyen
nálam.
Szóval örültem én a legjobb barátom minden
porcikájának, nem véletlen részesítettem őt csontropogtató ölelésben. Az
azonban a legkevésbé sem tett boldoggá, hogy a kíváncsian csillogó barna
szemeivel úgy fürkészett, mint egy profilozó a gyanúsítottat a kihallgatáson.
Tudtam, hogy nincs menekvés, kénytelen leszek beszámolni neki az egész Nico
históriáról, de úgy döntöttem váratom egy kicsit. Egyrészt, mert azért másfél
sör után lényegesen gördülékenyebben ment a beszéd ilyen témákról, másrészt –
és ez volt a nyomósabb indok –, mert nem akartam volna mindenki előtt ecsetelni
a témát, viszont bunkóság lett volna öt perc után lelépni.
– Majd mesélek, de ahhoz még nem ittam eleget –
emeltem meg a korsómat vigyorogva, mire Marci, és az asztal túloldalán ülő
Szabi is felnevetett. – Na, hékás, te mit hallgatózol? – kérdeztem tettetett
haraggal a szőkétől, aki csak vigyorogva megingatta a fejét.
–
Nem hallgatózok, csak azon tűnődtem, meghívlak valami rövidre – vágta ki magát.
–
A sört szívesen fogadom, de a töményet ma kihagyom, mert holnap Szamosi. Meg
amúgy is, valakinek haza kell majd cipelnie a részeg seggeteket – vigyorogtam
rá, mire felháborodottan nézett össze Marcival.
–
Reni, egészen pontosan hányszor volt példa arra, hogy te vitted haza
bármelyikünket? – érdeklődte pesti barátom, annak biztos tudatában, hogy nem
fogom tudni kivágni magam. Arcára kiült a széles vigyor, és a szkeptikus,
“megint túljártam az eszeden” tekintetével vizslatott.
–
Éppenséggel téged tavaly a szalagavatóról, meg idén a szülinapodról. Szabi,
rémlik valami a tavalyi szüretiről, meg az idei húsvéti utcabálról? Nem? Nem
csodálom. – A szavaim, és a hozzájuk társított pimasz mosolyom megtették a
hatásukat, a két srác elkönyvelte a vereséget. Marci még próbálkozott azzal,
hogy felhozza, ő hányszor vitt haza engem – egyszer –, de Szabi régebb óta
ismert, és tudta, hogy ez már veszett fejsze nyele, és hogy ezt a csatát én
nyertem.
Miután
megiszogattuk a sörünket, a srácoknak azért csak sikerült lehúzniuk egy-egy
feles pálinkát. Marci ingatag járásából ítélve, az este során nem ez volt az
első. Nem hiába, pesti gyerek volt, és bármennyire is igyekezett, azért annyira
még nem bírta az alkoholt, mint nyéki haverjai. Immár a teli söröskorsóval a
kezünkben, Marcival kivonultunk a Tátika elé, azzal az indokkal, hogy elszívunk
egy szál cigit. A társaságunk pedig már állt annyira alkoholos befolyásoltság
alatt, hogy ne zavarja őket se az a tény, hogy egyikünk sem él a dohányzás
káros szenvedélyével, se pedig az, hogy amúgy a Tátikában lehet bent bagózni.
 |
| Mayday Parade - Kids in Love (Acoustic) |
–
Na, várom a beszámolód – vigyorgott rám Marci, amint kiértünk a kocsma elé.
Mielőtt azonban belekezdtem volna a mesélésbe, a srác kezébe nyomtam a poharam,
és feltornásztam magamat a Tátika előtt álló korlátra, majd miután a lábammal
kitámasztottam magamat, visszakértem a söröm, és egyet kortyolva belőle, belekezdtem
annak elregélésébe, hogy hogyan került képbe Nico Hülkenberg az életemben.
Marci
szó nélkül, időnként hümmögve, minden szavamra koncentrálva hallgatta végig a
mondandómat kezdve a fényképezős kalanddal, egészen a Magyar Nagydíj
afterpartijáig. Időnként nagyon kortyolt a söréből, ami így érthető módon
lényegesen gyorsabban fogyott, mint az enyém.
Igyekeztem
minden részletében feltárni a történetet a legjobb barátom előtt. Marcival a
gimi első napján ismerkedtünk meg, és nagyjából azóta ápoltunk igazán közeli
barátságot. Sok középiskolával ellentétben, nekünk nem volt gólyatáborunk, így
az ismerkedés az évnyitóra, az első két napra, és az ezt követő háromnapos
osztálykirándulásra maradt. A barnahajú, akkoriban még meglehetősen vézna
sráccal kora reggel a buszon akadtam össze. Én fülhallgatóval a fülemben
bámultam ki az ablakon, a rajtam lévő sulis, zsákszerű matrózblúz, és a korán
kelés miatt erőteljesen mufurc hangulatban, amikor Marci levágódott a velem
szemben lévő ülésre. Erőteljesen szuggerálta a karomon lévő I love football feliratos, színes,
akkoriban rém divatos gumikarkötőt. Olyannyira, hogy nagyjából három megálló
után meguntam, egy fáradt sóhajjal kivettem a fülemből a fülest, és
tekintetemet várakozón a srácra emeltem. Csillogó szemekkel érdeklődte meg,
hogy ugye én is Petőfis leszek. Finoman elmosolyodva bólintottam neki, és
beszélgetésbe elegyedtünk. Mire a busz a háromszintes, régi építésű iskolához
ért, már régi jó barátokként cseverésztünk, és hangosan kacagva trappoltunk be
a némileg megszeppent osztálytársaink közé.
A
barátságunk éppen ezért régre visszanyúlt, és szoros volt. Nagyjából olyan volt
a kapcsolatom a sráccal, mint neki a húgával. Imádták egymást, de soha nem
hagytak volna ki egyetlen pillanatot sem, mikor egymást piszkálhatták.
Ugyanakkor nehéz helyzetekben mindig ítélkezés nélkül számíthattak a másikra.
Ilyen volt a mi barátságunk is, tudtam, hogy csinálhatnék bármit, Marci nem
törne pálcát a fejem felett, de valamiért mégis a tényekre szorítkoztam, és a
történetből ügyesen kiemeltem a kétségeimet. És bár barátom jól ismert, fel sem
tűnt neki, hogy a személyes tényezőt kikaptam a sztoriból. Nem azért, mert ne
lett volna jó barát, vagy ne ismert volna, pusztán az a tény játszott közre,
hogy nem egy sört elfogyasztott már, és ez az átlagosnál figyelmetlenebbé
tette.
–
Szóval Nico Hülkenberggel kavarsz? – szegezte nekem a kérdést Marci, miután
befejeztem a mesélést, és egy darabig emésztgette a hallottakat. Első
nekifutásból ki akartam javítani, hogy több ez, mint kavarás, de magam sem
voltam biztos abban, hogy Nicóval hogyan is álltunk egymással. Arról nem is
beszélve, hogy mennyire piszkosul féltem kapcsolatnak nevezni valamit, az
elköteleződéstől való rettegésem miatt. Fura paradoxon volt ez, mert
kétségbeesetten akartam tartozni valakihez, de csak úgy, hogy közben
megmaradhassak a független önmagamnak.
Éreztem,
hogy már túl sok ideje váratom Marcit a ritkásan és gyéren világított nyéki
utcán, de bíztam abban, hogy a lassúságom betudja a sör okozta enyhe
tompultságnak. Végül azért csak sikerült egy értelmes választ
összeszerkesztenem, egy olyat, aminek még igazságtartalma is volt. –
Randizgatunk és jól elvagyunk. Nagyon kedvelem… – éreztem, hogy a lelkesedés
nem sütött annyira a hangomból, amennyire szerettem volna, és láttam beszélgetőpartnerem
arcán, hogy ez neki is szemet szúrt, mert sötétbarna szemöldöke egyből a
magasba szaladt, feketébe hajló, sötét szemeivel pedig engem próbált
analizálni.
–
Mármint, tényleg, nagyon kedvelem, mert jó humorú, és vevő az én humoromra,
kedves és vonzó. Semmi olyat nem erőltet rám, amit nem akarok és… –
Felpillantottam Marcira. A barna szemek kissé fátyolosan méregettek, és nem
egészen voltam biztos abban, hogy rám figyel-e, vagy a Tátikából kitóduló
haverjaira.
Megingattam a fejemet, mert nem ez volt a megfelelő
alkalom arra, hogy a még bennem sem egészen körvonalazódott problémáimat
megosszam Marcival. Amúgy is valószínűnek tartottam, hogy másnapra egy szavamra
sem emlékezne, ráadásul éltem a gyanúperrel, hogy a hasznos tanács is elmaradt
volna.
– Minden okés, majd alakul – kacsintottam rá vidáman,
hogy aztán leugorjak a korlátról, és magammal rángatva a legjobb barátomat,
visszacsámpázzak a barátainkhoz. Mert erről szólt ez az este. Nem
kapcsolatokról, nem drámázásról vagy lelki problémákról. Ez az este a barátok,
a nyár és a Tátika közös esszenciája volt.
***
Másnap reggel iszonyatos fejfájással keltem, és meg
mertem volna esküdni, hogy Szabi fojtott kuncogását hallom. Óvatosan nyitottam
ki a szememet, de így sem voltam kellően elővigyázatos ahhoz, hogy a hirtelen
jött fény miatt ne nyilalljon kínzóan a fejembe. Összeszűkült szemekkel mértem
fel a környezetem, és elég hamar sikerült rájönnöm arra, hogy nem a saját,
nyéki szobámban vagyok, ugyanis a világosbarna, fotókkal tarkított falamnak
nyoma sem volt. Kaptam ugyanakkor helyette sötétzöld falakat, szanaszét dobált
pasi ruhákat, egy telepakolt fotelt, és egy többé-kevésbé rendezett íróasztalt.
Sokszor jártam már itt, így gyorsan leszűrtem, hogy Szabi szobájában vagyok –
így már az is világossá vált, miért véltem hallani a nevetését. Már csak
egyetlen rejtély maradt, mégpedig, hogy hogyan kerültem a szőke srác szobájába.
Kínkeserves erőfeszítések árán feljebb tornáztam
magamat az ágyon, és alaposabban körbenéztem a szobában. Az ajtó melletti fotelben,
amit az imént kupisnak ítéltem, ott henyélt a szoba tulajdonosa,
letörölhetetlen, pimasz mosollyal az arcán. Korán volt még nekem az ilyesfajta
vigyorokhoz, így megelőztem, hogy Szabi megszólalhasson.
– Mi a szent eget itatott velem Szabados? – nyögtem
fel fáradtan, mire a szőke srác hangos nevetésbe kezdett. – Halkabban, ember,
szétmegy a fejem – ültem fel az ágyban, óriásit ásítva. Meglehetősen kimérten
mozogtam, nagyjából egy reumás csiga tempójában, és bár nem néztem oda, tudtam,
hogy Szabi minden másodpercét féltett kincsként raktározza az elméjébe, hogy
bármikor újra elő tudja majd hívni.
– Őszinte leszek, Kicsi. Fogalmam sincs – vigyorgott
továbbra is, mikor sikerült felállnom, és rápillantottam.
– Hát így vigyázol te rám? – kérdeztem felháborodást
tettetve, de nem igazán volt energiám ezzel foglalkozni. Igazság szerint
leginkább semmihez nem volt energiám. És fontosabb dolgok töltötték meg a
hasogató fejemet. – Te, Szabi. Mennyi az idő?
– Annyi, hogy meló előtt le tudsz tusolni,
reggelizhetsz meg ihatsz egy kávét. – Pontosan ezek voltak azok a szavak,
amiket hallani akartam, így hát bár lelkesen, de továbbra is lajhárokat idéző
mozdulatokkal csoszogtam oda hozzá, és a markom tartva kértem tőle a fejfájás
csillapítóm. Sóhajtva nyomta a kezembe az algoflexet, hogy aztán a vállamra
dobjon egy törölközőt, és utamra bocsásson a fürdőbe.
Szabi egy aránylag kicsi, de rendkívül otthonos és
szép házban lakott, Kápolnásnyék szívében. A szülei még gyerekkorukban
beruháztak egy-egy telekre és házra neki is, és a két testvérének is. A srác
eleinte ódzkodott a dologtól, de idővel belátta, hogy jó buli, és kifejezetten
élvezte az önállóságot.
Míg lezuhanyoztam, a fél liter vízzel lekísért
fájdalomcsillapító többé-kevésbé megtette a dolgát, így gyakorlatilag egy új
emberként caplattam a konyhában ügyködő Szabihoz.
– Eldobsz majd a Szamosiba? – érdeklődtem, miközben
lehuppantam a konyhaasztalhoz, és nagyot kortyoltam az ott árválkodó, minden
bizonnyal rám váró tejeskávéból. Bár gyűlöltem a másnaposság tényét, bizonyos
szempontból azért kifejezetten szerettem ilyenkor Szabinál ébredni – reggelit
csinált, adott fájdalom csillapítót, és akkor, aznapra békén hagyott. Persze
utána heteken, sőt, hónapokon át hallgathattam, hogy mennyi bajom volt, és mit
összeszenvedtem, de arra az egy napra mentességet élveztem. Éppen ezért
meglepően jó hangulatom lett, mire Szabi lerakta elém a rántottával megpakolt
tányéromat.
– Naná, Kicsi – kacsintott rám, én pedig vigyorogva
kezdtem magamba tömi a kiadós reggelimet. – Marcival tudtatok dumálni tegnap? –
kérdezte felnézve a saját reggelijéből. Pontosan tudta, hogy szükségem van
megerősítésre Marci felől is, mert tanácstalan vagyok. Egy pillanatra megállt
hát a villa a kezemben és lefagytam, de aztán röviden megráztam a fejem és elmosolyodtam.
Ez nem az a reggel volt, amikor bármi is összezavarhatott.
– Fogjuk rá. De annyira nem is lényeg. Azt hiszem,
tudom, mit akarok – jelentettem ki vigyorogva, és tényleg így éreztem. Szerdán
csak délelőtt dolgoztam a lovardában, így a tervem az volt, hogy estére
lebeszélek egy randit Nicóval. Meg… aztán még egyet másnapra.
– Azt hiszed? – pillantott rám kétkedve Szabi, enyhén
felvont szemöldökkel. Elsőre nem feleltem, csak még kétvillányi rántottát
lapátoltam a számba, és csak miután lenyeltem mondtam ki a válaszom.
– Igen. Élvezni fogom az életet. Mármint… Tudod, Carpe
diem, meg egyszer élünk meg ilyenek. Randizok Nicóval, kiderítem van-e szikra,
vagy bármi plusz. Ha nincs, akkor sincs semmi, mert valószínűleg soha többet
nem találkozunk. Mert… végtére is mit veszíthetek? – kérdeztem szélesen
vigyorogva, magabiztosan, és akkor még fogalmam sem volt arról, hogy mennyi
vesztenivalóm is van valójában.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése