Szörnyeteg

Sziasztok!

Tudom, utoljára karácsonykor volt bármi is a blogon. Tudom, olyan kihalt volt, mint a sivatag, és most sem azért jöttem, hogy ígérgessek (vagy boldog új évet kívánjak, bár azért kívánok). Lesz majd egy bejegyzés a blog sorsáról, ez egészen biztos, de nem tudom megmondani mikor. Egyelőre annyi biztos, hogyha lesz bármim, ami arra érdemes, hogy ide feltöltsem, akkor az felkerül. Egyébként foglalkozok mással – a felhőkastéllyal, a Bosszúval, és igen, a Timeless Timesszal, még ha ebből ti nem is láttok semmit, azért ez így van.

De most nem ezért hoztam ezt a posztot, hanem azért, mert most van valamim, ami megérett arra, hogy felkerüljön ide, ráadásul apropója is van – Vivi szülinapja. Szóval ezúton is boldog szülinapot neked, és értelemszerűen ez a novella – szösz – neki vagyon ajánlva, hiszen szülinapos. Meg hát egyébként is, ki másnak ajánlana az ember lánya egy Antoine Griezmann novellát? A cím ne riasszon el, közel sem arról fog szólni, amiről elsőre gondolnád – bár a kép talán elég árulkodó –, főképp azért nem, mivel talán mindenki tudja, hogy olyat nem tudok írni. Csak egy szokásos viccesnek szánt fluff, ezúttal egy félig spanyol, félig francia lány és egy konyhakés főszereplésével. Aztán idővel persze a francia sztárcsatár is felbukkan…

Nade, jó olvasást, mindenkinek, aki ráveszi magát a novellára, és bár a lusta bloggerek koronázatlan királynőjeként amúgy nem érdemelném meg, mégis hálás volnék, ha hagynátok valamiféle vélemény odalenn. Vivinek még egyszer boldog születésnapot, és akkor jöjjön a novella!

ps.: be akartam linkelni az összes zenét, amit a novella írása alatt hallgattam, de inkább megkíméltelek titeket tőlük, csak egyetlen egy maradt :D 

Szörnyeteg

Dj Antoine - Ma Chérie

Laetitia Delacroix halálos nyugalomban főzőcskézett a madridi házának konyhájában. Rendben, technikailag nem kizárólag az ő háza volt – a vőlegényével közösen vették, amikor a focista Madridba igazolt. A srác hosszú távra tervezett a madridi csapattal, ezért bíztatta – akkor még csak – barátnőjét, hogy tartson vele, és ezért döntöttek házvásárlás mellett. Letti aztán a vártnál sokkalta jobban megkedvelte Madridot, talált egy igazán kedvére való állást szerkesztőként egy könyvkiadónál, ahol később vezetői kérésre a fordításba is belevágta a fejszéjét – és imádta. Szóval végtére is a huszonöt éves lány legkevésbé sem bánta, hogy Marseille-t maga mögött hagyva Madridba helyezte a székhelyét. A klíma is remek volt, és a nyelvvel sem volt problémája, révén kétnyelvűként nőtt fel – édesapjával franciául, míg édesanyjával spanyolul beszélgetett.

Annak teljes tudatában dudorászta a Spotify listáján éppen következő spanyol, portugál vagy francia guilty pleasure dalokat, hogy Antoine még legalább két órán át nem várható; tudta ugyanis, hogy az ilyen derűs és laza meccsnap utáni vasárnapokon rendre kieresztették egy kicsit a gőzt. Márpedig, ha a párja a két spanyol aranyifjúval kieresztette a gőzt, azt mindig hosszas folyamat volt. A Koke-Saúl-Griezmann trió nem csak a pályán alkotott maradandót, és erre Letti minden adódó alkalommal emlékeztette is a csatárt; arcán letörölhetetlen vigyorral.

A portugál szövegek a legtöbbször halandzsába fulladtak az éneklése során, de a legkevésbé sem zavartatta magát. Ki kellett élni magát ezeken a dalokon olyankor, mikor Antoine nem tartózkodott otthon, ugyanis a francia heteken át a vérét szívta az ilyenek miatt, és a legváratlanabb, és legalkalmatlanabb pillanatokban kezdett el neki gúnyosan Tchê tcherere tchê tchê-zni.

A besamelmártás kevergetése közben épp a Danza Kuduro csendült fel a telefontra kötött hangszóróból, azonban a szokásos dallamba és ritmusba valami nesz is vegyült. Letti zavartan pillantott az órára, azt gondolva, hogy elnézte az időt, és esetleg Antoine érkezett haza, azonban számításai szerint a francia még talán csak épp most kezdett az alapozásba a labdakergető cimboráival. A szemöldökét összevonva halkított a zenén, és egészen határozott kaparászást és neszezést hallott a kertből vagy garázs felől – a hang irányát pontosan nem tudta belőni.

A mártást lehúzta a tűzről, és egészen halkra tekerte a zenét. A késtartóhoz lépett és kiemelt belőle egy vágóeszközt, azonban rövid morfondírozás után túl kicsinek ítélte, így a a legnagyobb séf kést kapta a kezébe. Balkezével rámarkolt a telefonjára, hogy ha szükség úgy hozza, másodpercek alatt tudjon segítséget hívni, majd elégedetten bólintva indult lopakodva a garázsajtó felé. A bordáin érezte a szíve sebes dübörgését, és a nyaki verőere is a szokottnál gyorsabb tempóban lüktetett. Próbálta felidézni a filmekben hasonló helyzetben látott reakciókat, és igyekezett kiűzni a fejéből a gondolatot, hogy horrorfilmben a zaj forrása felé indulni, egyenlő az instant öngyilkossággal. A Danza Kuduro halk taktusai lassan átváltottak a Ma Chérie-re, ám abban a pillanatban a felcsendülő kedvenc száma érdekelte a legkevésbé.

Hirtelen pocsék ötletnek találta azt, hogy nem egy társasházi lakást választottak a csatárral, hanem egy kertvárosi óriásházat, nagy kerttel. A csak egy irányból megközelíthető lakásban valószínűleg nagyobb biztonságban érezte volna magát, még a szomszédok esetlegesen állandó kellemetlenkedései mellett is.

A garázsba vezető ajtó előtt megállt egy pillanatra. Mérlegelt, hogy a telefon, vagy a kés fontosabb-e, végül hosszas dilemma után a kés mellett döntött, végtére is egy húszcentis, borotvaéles penge ad némi biztonságot az ember lányának. A telefont a zsebébe süllyesztette, szőke haját a füle mögé kotorta, és rövid hallgatódzás után benyitott az ajtón.

A látottaktól annyira meglepődött, hogy még a kést is elfelejtette lendíteni. A garázsban ugyanis éppen Antoine kászálódott ki a fekete Bentleyből. A lány összevont szemöldökkel meredt a párjára, aki hasonlóan értetlen tekintettel szemlélte a Letti kezében díszelgő kést.

– Kire számítottál? – kérdezte a focista félrebillentve a fejét, de ajkán vigyor bujkált.

– Hát nem rád, az egészen biztos – mormogta a lány. – Miért nem Kokéval meg Saúllal bontjátok a madridi rendet?

– Mert gondoltam hazajövök az imádnivaló menyasszonyomhoz – lépett a lány mellé, cuppanós puszit nyomva annak az arcára.

– Édes vagy, de valami van a kertben – szólt Letti, bizalmatlanul pislogva az éppen záródó garázsajtó felé.

– Áh, szóval ezért a kés. Már azt hittem, új hobbid lett a szar mediterrán számokra való táncolás helyett – röhögött fel a focista, mire Letti csak vállon legyintette.

– Nem vagy ám vicces – forgatta kék szemét a lány, aztán fülelni kezdett. – Nem hallod ezt a zörgést odakintről? – suttogva fordult immár teljes testtel Antoine felé, miközben a kert felé mutogatott.

– Most hogy mondod… – vakargatta a fejét a csatár, és óvatos léptekkel elindult kifelé, Letti pedig a kést szorítva követte. – Na, add csak ide azt. Én megyek elől, én kockáztatom az életem, enyém a fegyver.

– Francokat, ha kell, lootolj magadnak másikat – vágott vissza a lány.

– Sok volt az open world játék, mi? – nevetett fel a csatár, aztán elkomolyodva folytatta az útját a sötét kertbe. A garázs előtt körbenézett, ám a mozgásérzékelő lámpák fényénél sem látott semmit. Fülelt egy kicsit aztán határozott léptekkel indult a kert végi sövény felé, ám félúton megtorpant, és hátrafordult.

– Biztos valami szörnyeteg lesz – sziszegte Lettinek, aki ismét csak egy vállegyintésre méltatta. Amikor három éve igent mondott neki, azt gondolta volna, hogy huszonhét éves korára kinövi a gyerekességet, de kezdte úgy érezni, hogy ez már gyári probléma, amit nem fedez a garancia. Sóhajtva indult meg a csatár mögött a sövény felé, belekapaszkodva annak a kezébe.

Antoine leguggolt, és pár pillanattal később nyüszögve mászott elő a bokor alól egy kicsit csapzott, zsemleszínű kölyökkutya. Letti a földre ejtve a kést guggolt párja mellé, hogy magához vegye a kisállatot, ám a csatár megelőzte.

– Nézd csak, micsoda vérszomjas fenevad – emelte menyasszonya elé a ránézésre valami retrieverhez hasonlatos kölyköt.

– Istenem, de édes – sóhajtott fel a lány, ahogy megvakargatta a kutya állát, aki erre élénk farkcsóválásba kezdett párja kezében. – Megtartjuk, ugye? – Óriásiakat pislogva nézett a focistára, és abban a pillanatban, függetlenül attól, hogy neki nem volt barna szeme, erőteljesen hajazott a Griezmann kezében figyelő kölyökkutyára. Soha nem beszéltek arról, hogy akarnának kutyát, de Lettinek míg Franciaországban élt, a családjával, mindig volt kutyája, és tudta, hogy Antoine is odáig meg vissza van a négylábú cimborákért.

– Két kikötéssel – vigyorodott el a francia, ahogy a kutyával a kezében felállt. Letti érdeklődve figyelt a csatárra, fejét oldalra döntve várta a feltételt. – Egyrészt, ha nem jelentkezik érte senki – szólt a csatár, és Letti ebben látott értelmet, így aprót bólintott. – Másrészt, ha Szörnyeteg lesz a neve. – A lány óvatosan fölnevetett, miközben megvakargatta az eb füle tövét, és míg a házhoz értek sikerült megegyezni abban, hogy ha nem is Szörnyeteg, de annak angol megfelelője, Beast lehet a kutya neve.