Alternatív karácsony

Sziasztok!

Karácsonyi történet-maratonunk záróakkordjaként, a karácsonyi húzásra írt novellámat hoztam el nektek, melynek főszereplője nem más, mint a francia válogatott és az Arsenal elbűvölő mosolyú sztárcsatárja, Oliveir Giroud. Az én húzottam nem más volt, mint Noemi Soler, szóval elsősorban neki ajánlanám, és neki szeretnék nagyon boldog karácsonyt kívánni, remélem tetszeni fog. :) De persze az összes többi olvasómnak is kellemes ünnepeket kívánok, és remélem a karácsony eddigi része is jól telt. Megpróbálok még idén jelentkezni egy újabb novellával, de nem ígérek semmit, csak azt, hogy többet így nem fogok eltűnni. Most pedig fogadjátok sok szeretettel Olivier Giroud-t!

Puszi, D.

Alternatív karácsony

Birdy - Skinny love piano cover

Ahogy kirontottam a hatalmas chambéry-i ház erkélyére, egyből a kistáskámban kezdtem kutatni. Remegő kézzel húztam elő belőle az életem megmentésére szolgáló cigarettásdobozt. Próbáltam meggyújtani az öngyújtót, de minden szitkozódásom ellenére az ujjam folyamatosan lecsúszott róla.

– Átkozott vacak – morogtam magam elé, egész testemben rázkódva az idegességtől, a megalázottságtól és a visszatartott sírástól.

– Tedd azt le, Mira – hallottam meg a szívemnek oly fontos hangot a hátam mögül. Továbbra is kétségbeesetten próbáltam meggyújtani a számból lógó cigit. Gyűlöletes szokás volt ez, ritkán is vetemedtem rá, de ez most olyan helyzet volt, amit aligha bírtam volna ki nélküle.

Megfontolt léptekkel sétált elém, és egy laza mozdulattal kapta ki a kezemből a cigit és gyújtót. Riadtan és vádlón pillantottam fel a focista arcába, aki elnézően fürkészett, mindent látó, szürkéskék szemeivel.

– Add azt vissza, Olly, szükségem van rá – kértem, továbbra is remegve, de ebben most már a decemberi hideg is közrejátszott. Egy vékony, földig érő, pánt nélküli kisestélyit viseltem csupán, így pillanatok alatt megéreztem a csontig hatoló hideget.

– Nincsen – jelentette ki, miközben kibújt a zakójából, és a vállamra terítette azt.

– Hát már hogy a pokolba ne lenne rá szükségem? Nagyapa épp most alázott szénné az egész család előtt. – A hangom folyamatosan meg-megingott, és hatalmas gombóccal a torkomban, némán sírni kezdtem. Eddig tudtam tartani magamat, kisgyerek módjára bújtam a velem szemben álló mellkasához, miközben készségesen hagytam, hogy vörös hajamat simogassa, akárcsak gyerekkoromban.

Olivier Giroud volt az, az unokabátyám. A kedvenc unokabátyám. Nagyapa áldásos munkásságának köszönhetően az összes gyereke és unokája köteles volt részt venni a családi karácsonyon. Meg nagyapa születésnapján. Meg a húsvéton. És a felszabadulás napján. Ha valaki esetleg mégsem tudott eljönni, gyakorlatilag élete hátralevő részében viselhette a skarlát betűt, és nagyapa látványosan keresztülnézett rajta.

– Tudod, hogy nem gondolta komolyan – szólt Olly, óvatosan magához húzva. Szavait hallván akarva-akaratlanul is felnevettem. Ahogyan mindenki, úgy ő is tudta, hogy gyakorlatilag piedesztálra emeltem a nagyapánkat, jobban szerettem, mint bárki mást a családból, és rajongva ittam minden szavát. De… valahogy nagyapa soha nem viszonozta ezt a rajongást, ez pedig mérhetetlenül fájt.

Mint milliomos francia arisztokrata, neki arra volt szüksége, hogy minél többen továbbörökítsék a nevét, és ezt én, mint lány, ráadásul apámék egyetlen gyermeke, nem tehettem meg. Úgyhogy kollektíven haragudott az egész szűk családomra. Az sem zavarta túlzottan, hogy nagyjából hat olyan fiú unokája volt, aki továbbviheti a Giroud nevet, egyszerűen csak még többet akart.

Nagyapám meglehetősen kapzsi ember volt, és enyhén irányításmániás. De mindettől függetlenül, és figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy ő nem szeret engem, én töretlenül rajongtam érte, és minden egyes családi összejövetelkor hagytam, hogy újra meg újra összetörje a szívemet. És köztudott tény, hogy mindig az fáj a legjobban, ha azok bántanak, akiket a legjobban szeretünk.

Tulajdonképpen ez, hogy Ollyval itt álltunk az óriási kúria meseszép erkélyén egy megszokott pillanat volt. Minden ünnepségen eljött az a pont, amikor a széthullott méltóságom utolsó darabjait összekaparva kiiszkoltam az erkélyre, hogy rágyújtsak egy szál cigarettára, amire csak ilyenkor lett volna szükségem. Aztán az unokabátyám mindig utánam sunnyogott, hogy kidobja a francba azt a mérget, és vigasztalásképpen elhurcoljon valahova.

Szerettem Ollyt, és a köztünk lévő tíz év korkülönbség ellenére remekül kijöttünk. Bár soha nem volt bátyám, így ezt nem jelenthettem ki biztosan, de olyan volt ő nekem, mint egy idősebb fiútestvér. Megvigasztalt, ha kellett, elszöktetett, ha éppen arra volt szükségem, nagytestvér módjára piszkált, és vigyázott rám, akkor is, mikor ez a legkevésbé sem hiányzott. Néha idegesítően sokat aggódott, mégis ha volt bárki a családban, akit jobban, vagy legalábbis közel annyira szerettem, mint nagyapát, hát az az unokabátyám volt.

– Te is tudod, hogy nagyapa minden szavát komolyan gondolta – motyogtam a mellkasába nagyot sóhajtva.

– Mit gondolsz, megszökjünk valahova? – kérdezte a focista, mikor elhúzódtam tőle. Arcán széles, csibészes vigyor ült, szürkéskék szemei pedig kölyökmód csillogtak.

– Naná, te sztárcsatár – mosolyodtam el.

– Kilopom a kabátjaink, és már mehetünk is. – Egy kacsintás kíséretében, vigyorogva belibbent a duplaszárnyú erkélyajtón, én pedig megfordulva a hatalmas, karácsonyi fénybe borított, havas kertet kezdtem szemlélni. Imádtam a kúria minden négyzetcentiméterét, kiváltképp télen. Annyi, de annyi emlék kötött ide, amit szavakba se tudtam önteni. Gyerekkorunkban az unokatesóimmal rengeteget játszottunk itt, nyaranta labdáztunk, fogócskáztunk, vagy a medence körül sertepertéltünk, télen pedig vérre menő hógolyócsatákat vívtunk. És én már akkor is rajongva figyeltem a különféle színekben villogó, varázslatos égősorokat, amiket a személyzet a sövényre és a fákra aggatott.

– Na, indulhatunk? – Olly hangjára mosolyogva fordultam meg – a focista már fekete szövetkabátban állt, az enyémet nyújtva felém. Miután felsegítette a kabátom, felajánlotta a karját, én pedig nevetve karoltam bele.

– Hé, jut eszembe! Mi van Mathieu-vel? – kérdeztem vigyorogva, félig unokabátyám felé fordulva, aki csak némileg elborzadva megforgatta a szemét. – Most mi van? Tudsz róla, hogy már közös nevetek is van? Girouchy… Annyira cuki! Olyan kis romantikus – lelkendeztem boldogan. Tudtam, hogy ha ezzel szekálom, a világból ki tudom kergetni. Matheiu-vel jó barátok voltak, de semmi többek, ahogyan azt Olly állította, és én hajlottam is hinni neki, de akadtak olyan elvakult szurkolók – vagy rajongók? – akik szentül hittek abban, hogy Girouchynak nem csak hogy van létjogosultsága a világban, de iránymutatóul szolgálhat mindenki számára, hogy ilyen egy igazi, tökéletes párkapcsolat. Nos, ismervén Olly feleségét némileg nevetségesnek tartottam a pletykákat, de ez soha nem gátolt meg abban, hogy az unokabátyám vérét szívjam.

– Mira, ha nem hagyod abba most rögtön, esküszöm, itt hagylak – jelentette kis szigorúan, de a szája sarkában már mosoly bujkált, és kettő egész másodperccel később el is nevette magát.

– Jó rendben, legyen egyszer neked karácsony – vigyorogtam rá. Olly fontos volt nekem, és mindig pillanatok alatt elfeledtette velem a nagyapa által okozott sebeket. Most sem volt ez másképp, mire hangos nevetések között elindultunk, szinte már el is felejtettem azokat az undok dolgokat, amiket a nagyapám a fejemhez vágott. Még azt is, hogy sekélyesnek nevezett, és hogy elmondta, képtelen vagyok méltósággal viselni a nevemet.

– A szokásos helyre? – kérdezte unokabátyám, mire csak elvarázsoltan, a felidézett emlékektől némileg elkenődve motyogtam valami „igen, persze”-szerűt. – Hé, Mimi! Tudom nehéz, de próbáld elfelejteni, amit nagyapa mondott – pillantott rám, mialatt kihajtottunk a kocsijával a családi birtokról. – Próbáld élvezni csodálatos, lenyűgöző társaságom – vigyorodgta el magát.

– Ezzel a szöveggel vetted le a lábáról Mathieu… mármint Jennyt is? – fordultam felé, hirtelen jött jókedvvel. Ha Ollyt piszkálhattam, attól mindig jobb lett a kedvem és ezt ő is tudta. Máskülönben nem adott volna ennyire magas labdát.

– Az eddigi borzalmas hangulatodra való tekintettel, most gálánsan úgy teszek, mintha ezt nem hallottam volna – mosolyodott el, de nem bírtam ki, hogy ne válaszoljak erre is valami rémesen frappánsat.

– Mit nem mondasz! Legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy szerepel a szótáradban az a szó, hogy gáláns – vigyorodtam el, enyhén felvont szemöldökkel.

– Soha nem gondoltam volna, hogy én szerepelek a legvadabb álmaidban – nevetett fel pimaszul, és el kellett könyvelnem, hogy ezt a csatát ő nyerte, úgyhogy kénytelen voltam egy legyintéssel annyiban hagyni a dolgot.

– Majom vagy, Giroud – közöltem vele a nyilvánvalót, mire ismét felnevetett.

– Mondá a másik Giroud.

– Hagyjál már. Majom. Vagy kajálhatsz egyedül – fenyegettem meg, mire egyből megrendszabályozta magát, és minden erejével azon próbálkozott, hogy a komolyság álarcát erőltesse magára. Igen kevés sikerrel.

Egészen addig, míg oda nem értünk a Chambéry határától néhány kilométerre lévő, útszéli kis bisztróhoz, én árgus szemekkel figyeltem az unokabátyám, aki feltűnően igyekezett kizárólag a vezetésre koncentrálni, és nem elnevetni magát. A helyet az útról keresztelté el, így D47 lett. Korábban próbálkoztak ugyan azzal, hogy tisztességes nevet adjanak neki, de a köztudatba már így ivódott be, így értelmetlen lett volna a váltás.

A duplaszárnyú ajtón belépve megcsapott az olajban sült krumpli illata és a rádióból halkan szóló countryzene. Imádtam ezt a helyet, minden szegletét, kezdve a színes mozaikkövekből kirakott padlóval, a fém asztalokra terített piros-fehér kockás terítőkön át, a jellegzetes piros műbőr fotelekig. Hangulatos volt, és senki soha nem kérdezte, mit keresünk itt karácsonyeste, tetőtől talpig puccba vágva.

Nevetve ültem le a szokásos asztalunkhoz az étterem sarkában, az ablak mellé. A fazettás üvegen át szemléltem a kinti havas tájat, és ismét meg kellett állapítanom, hogy imádom Franciaországot. Egészen addig morfondíroztam ezen, míg Olly meg nem érkezett a rendelt óriás hamburgereinkkel, sült krumplinkkal és az üdítőinkkel.

– Hát, akkor boldog karácsonyt, Mira! – mosolyodott el, ahogy koccintásra emelte a kólás papírpoharat, én pedig vigyorogva ütöttem az én italom az övének.

– Boldogabbat – mosolyodtam el halványan, ahogy belekortyoltam a pohárba, és csak ekkor tűnt fel, hogy a countryt felváltotta valami ezerszer játszott karácsonyi album. Az, aminek már kívülről tudtam a dalait, mert az elmúlt négy év karácsonyait Ollyval kivétel nélkül itt töltöttük, ugyanebben a kis bisztróban, ugyanezzel a menüvel, és ugyanezekkel a zenékkel. Így azt is pontosan tudtam, hogy a most felcsendülő Santa Baby után még egészen pontosan tizenhárom karácsonyi szám következik majd, hogy aztán újrainduljon az egész lemez.

Hálás voltam Ollynak, amiért mindig megszöktetett, és végigülte velem itt az ünnepeket, mikor nem lett volna kötelező. De bár eleinte kételkedtem, mostanra már tudtam azt, hogy akárcsak én, úgy ő is sokkal többre értékeli a karácsonyt itt velem, kettesben, mint nagyapánál otthon, a sohasem látott sznob rokonok között. Szóval, ha azt vesszük, boldog karácsonyom volt, minden évben. Minden évben, amióta Olly először szöktetett meg a Giroud-birtokról. És azt hiszem, ennél boldogabbat nem is kívánhattam volna.