Azon a nyáron ###

Utóhang

Azon a nyáron a Nicóval való sikertelen kapcsolatom felnyitotta a szemem. Talán nem is maga a szakítás ténye, hanem ami utána történt. Ekkorra ugyanis rájöttem, hogy a magány és a szeretethiány csak a félelem szülte képzelgés volt.

Féltem, mert szentül hittem, hogyha szeretek, ha megbízok valakiben, akkor utána szükségszerűen csalódnom is kell. Mindig is óvatos ember hírében álltam, és sokáig azt gondoltam, hogy ennek az oka a megfontoltság. De azon a nyáron rájöttem, hogy az óvatosságom oka nem más volt, mint az érzésektől és a csalódásoktól való félelem.

Szabi sok mindent tanított nekem. Hogy hogyan üljek helyesen a nyeregben, hogy hogyan kontrolláljak terepen egy ötmázsás, önálló akarattal rendelkező állatot. A sort sokáig folytathatnám, de mégsem ezek a legfontosabb dolgok, amiket tőle tanultam. Mert bár ezek kétségtelenül mérföldkövek voltak a lovas karrierem szempontjából, Szabi ezeknél jóval lényegesebb dolgokra mutatott rá.

Megtanított bízni, megtanította, hogyan ne féljek, megtanított hinni önmagamban, és ami a legfontosabb, megtanított szeretni. Azt hiszem, rémes tanítvány lehettem. Olyan, aki folyton kérdez, de mielőtt választ kaphatna, mindig megpróbál meghátrálni. Nehezen értettem meg a dolgokat, nehezen fogadtam el a tényeket, és még nehezebben ültettem át őket a gyakorlatba. De ő mindezek ellenére sem mondott le rólam. Ott volt és segített. Bízott és biztatott. Hitt. Megbecsült. Szeretett.

Minden azon a nyáron történt. Amikor megismertem Nicót. Amikor szerelmes lettem a legjobb barátomba.

____________________________

Íme, hát a végére értünk az Azon a nyáronnak, ami rengeteget szenvedett, és általa én is. Amivel időnként nagyon nem találtam a közös hangot - és Renivel sem -, és gyakran már ott tartottam, hogy akkor köszöntem szépen, nekem ebből ennyi elég volt, aztán valahogyan mindig visszakanyarodtam hozzá. És most itt vagyunk, és vége van a történetnek, meg talán egy szakasznak is, szóval itt ragadnám meg az alkalmat, hogy köszönetet mondjak mindenkinek, aki itt volt velem ebben a kicsivel több, mint egy évben (ezen a blogon, meg ha a másikat is belevesszük, akkor legalább kettő, de inkább két és fél évben), aki olvasott akár egy mondatot is belőle. Külön köszönöm azoknak, akik pipáltak, és óriási virtuális ölelés azoknak, akik még kommentet is írtak. El sem hiszitek, mekkora motivációt jelentettek a kommentek időnként. És persze csilliomodszorra is köszönöm a bétázást Livinek, aki nélkül amúgy nem biztos, hogy befejeződött volna ez a történet, Mert ő nem engedte, hogy millió szóismétléssel, jelzőhalmozással, és túlzó drámaisággal kerüljenek fel a részek. Ő kényszerített ki belőlem egy többé-kevésbé életképes jellemet Marcinak és Reninek is, szóval köszönöm ♥.

Mindig olyan jó érzés befejezni egy történetet, és néhány percig csak meghitten, fátyolos szemekkel nézni, és felidézni a szép pillanatokat. És most erre kérlek Titeket is, Kedves Olvasók, hogy idézzétek fel a kedvenc pillanataitokat, hogyha voltak, és írjátok meg nekem kommentben. 

A jövőről pár szóban... Lesz egy novella biztosan az AN-hez, mert kizárt dolog, hogy ne ragadjam meg a lehetőséget, hogy írjak egy mennyei megyei meccsről, annak minden gyönyörűségével együtt. Szóval ezt meg is írom majd valamikor, ha éppen fenenagy honvágyam lesz Debrecenben. És lehet hogy lesz még egy, de erről inkább semmit nem mondok, majd ha lesz akkor meglátjátok. Ezen kívül időközben a Vérbosszú blogja is megnyitotta kapuit, és március 1.-én fel is kerül a prológus. Itt pedig több mint valószínű, hogy a Jack Wilshere novella 1. részét olvashatjátok majd, de ez egyelőre a jövő zenéje, addig még bármi történhet. :)

Szóval még egyszer köszönök mindent, és legközelebb 12.-én találkozunk, hogy milyen formában... Nos arra azt hiszem, a fejléc az némi magyarázatot ;)

puszi, D.