Sziasztok!
Elérkeztünk a fináléhoz, az utolsó
fejezethez, ami tőlem szokatlanul igen rövid lett, de az egész fejezet
időtartam nagyjából négy óra, és ha ennél többet írok, az már tőlem is
indokolatlanul sok dráma lett volna. Sok gondolatom van az AN-nel kapcsolatban,
de ezeket majd az Utóhanggal együtt megosztom veletek. Mostanra nincs is már
mondanivalóm, minthogy jó olvasást kívánjak, és előre is elnézését kérjem
minden Nico fannak.
Ja, és persze a bétázásért szokás szerint ezer hála Livinek.
puszi, D.
12. fejezet
 |
| IMANY - Don't be so shy (Filatov & Karakas remix) |
Órákon át figyeltem az ablakon
keresztül a fényben fürdő budai várat, mert egyszerűen képtelen voltam aludni.
Nem hagyott nyugodni az elősomfordáló bűntudat, annak a gondolata, hogy óriási
hibát követtem el. Nem azért, mert a Nicóval töltött éjszaka ne lett volna jó,
mert az volt, csak szimplán… Továbbra sem éreztem semmit a német iránt és ez
összezavart, mert azt hittem, majd attól, hogy lefekszünk egymással, kialakul
egy kapocs, érzések hada borít majd el, és hirtelen heves szerelemre lobbanok
majd a pilóta iránt, de ilyesmiről szó sem volt.
Zavartan fordultam a hátamra, és
vetettem egy pillantást a mellettem békésen szuszogó Nicóra, és egy pillanatra
összeszorult a szívem. Nem azért, amit láttam, hanem éppen amiatt, amit nem
láttam. Nem éreztem azt, hogy itt lenne a helyem, egy budapesti luxushotelben,
egy világhírű pilóta mellett… A lelkem, az egész lényem elvágyott innen, el
Nyékre, le a lovardába.
Egy pillanatra lehunytam a szememet, és egy reszelős
sóhaj szakadt ki a tüdőmből. Hirtelen eszembe jutottak Marci szavai a rossz
szőkéről, és arról, hogy áltatom magamat. Akkor nem hittem neki, és egyszerű
marhaságnak tartottam, amit mondott, de kezdtem ráébredni, hogy talán igaza
lehetett. Hogy talán nem is elsősorban a szabadság és szórakozás miatt vonzott Kápolnásnyék,
hanem Szabi, és az általa nyújtott biztonságérzet és megértés miatt.
„A nők tévelyegnek, a férfiak
botladoznak: az élet nem más, mint a be nem teljesedő kapcsolatok, a
félbehagyott, elbénázott, észre sem vett lehetőségek sora.” – villant
be néhány sor az este nézett filmből. Hirtelen újraértelmeztem ezt a mondatot,
megláttam benne önmagamat. A felismerés szinte arcul csapott arról, hogy egy
pillanatig nem bántam volna, ha Nico egy elbénázott lehetőség lett volna,
viszont örök életemre sajnáltam volna, hogyha Szabit a be nem teljesedő
kapcsolat szintjén hagynám.
– Egy idióta vagyok – suttogtam
magam elé alig hallhatóan, és kipislogtam néhány könnycseppet a szememből.
Leesett, mekkora hülyeséget csináltam, és sürgősen jóvá akartam tenni, így hát
hangtalanul kimásztam az ágyból. Miközben az ablakon bevilágító napkeltei
fényeknél összeszedegettem a szétdobált ruháimat, a szégyen semmihez sem
hasonlítható érzése kerített hatalmába.
Már épp az ajtó felé indultam, mikor
utoljára visszapillantottam az ágyban fekvő kócos szőkére. A bűntudat nem
hagyta, hogy szó nélkül lelépjek, bármennyire csábító is lett volna. Előtúrtam
hát a táskámból egy gyűrött papírlapot, és néhány kusza sort firkantottam rá.
Leírtam, hogy elmegyek, és hogy sajnálom, de ugyanakkor tudom, hogy ő is tudja,
és érzi azt, amit én is, hogy ez a dolog kettőnk közt nem működne. A
korkülönbség, az eltérő világnézet és az iszonyatos távolság megmérgezné.
Persze azt gondosan kihagytam belőle, hogy érzések terén sem álltam a helyzet
magaslatán. Az üzenetem végére azért odabiggyesztettem még, hogy örülök, hogy
megismertem és köszönöm a rengeteg élményt, amit mellette megélhettem. Egy
utolsó sajnálommal zártam, majd minden lélekjelenlétemet összekaparva
kioldalogtam a hotelszobából.
Tényleg sajnáltam, hogy csak így itt
hagyom, de nem bántam. Volt elég más dolog, amit bánhattam, és nagyjából a
németnek a lelépésemről alkotott véleménye volt az utolsó a sorban. Gyűlöltem
ezt az érzést, és egy kicsit magamat is gyűlöltem. Némán, megbánással telve,
összetörve, és az idő visszaforgatásáért ordító lelkemmel sétáltam végig a
luxusszálloda aranyszegélyes szőnyegén a liftig. Vissza sem nézve hagytam el az
Intercontinentalt, úgy, mintha csak egy rutinos kiosonó lettem volna. Pedig nem
voltam.
Egészen jól sikerült tartanom
magamat, és csak a metrón ülve tört ki belőlem az önutálat egy kiadós bőgés
formájában. Nem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam az emberek, mindössze
egyetlen egy személy véleménye számított. Az ő ítéletétől függtem, és ez a
függés megrémített. Tudtam, hogy ezt most komolyan elszúrtam, és ez nem egy
olyan hiba volt, amit vissza lehetett volna csinálni.
Utáltam magamat, és egyedül voltam,
mint a kisujjam. Az előző éjszaka emléke fájdalmasan égett bennem, és még
mindig nem bírtam feldolgozni, hogy mennyire vak és ostoba voltam. Hagytam
magamat rábeszélni valakire, akivel kapcsolatban szinte az elejétől kezdve
kétségeim voltak. Ordítani tudtam volna az emésztő tehetetlenségtől, de tudtam,
mit sem segítene.
A Déli jegypénztárában sikerült
szipogásoktól mentesen, egybefüggően úti célomul megnevezni Kápolnásnyéket,
hogy aztán a jegyem és a táskámat szorongatva, a felkelő nap fényében a
vonathoz siessek.
Annyira hülye voltam! Tizenkilenc év
ide vagy oda, úgy éreztem magamat, mint egy elveszett kislány, és mindennél
jobban szükségem lett volna egy ölelésre, pár megnyugtató szóra, egy kedves
mosolyra… Egy kedves mosolyra Tőle. Elbasztam, erre nincs jobb szó. Azt az egy
dolgot tettem tönkre, ami mindig őszinte és igaz volt. Azt szúrtam el, amit
Szabi a legtöbbre tartott bennem, és ettől én is pont arra a szintre
süllyedtem, ahova a srác egyéjszakás kalandjait helyeztem. És mindannak
ellenére, hogy mennyire mélységesen elítéltem, ironikus módon én magam is
egyéjszakás kalandként végeztem. Vagyis, persze nem kellett volna
szükségszerűen csak egy éjszakának maradnia, de ez felnyitotta a szememet.
Ráébresztett, hogy bármennyire is azt sulykoltam, soha nem szerettem Nicót, és
azzal, hogy lefeküdtem vele, végzetes hibát követtem el. Mert azt akartam, hogy
az első különleges legyen, azzal, akit szeretek. De Nicót nem szerettem, mert a
szívem történetesen egy másik szőkéhez húzott. Ahhoz, aki azt tartotta
különlegesnek bennem, hogy nem adom könnyen magam, ahhoz, akinek a gyönyörű
zöld szemei szinte belém láttak. Magamon éreztem a tekintetét, előre láttam
benne a vádat, a csalódottságot…
Fogalmam sincs, hogyan értem le
Nyékre, bár több mint valószínű, hogy a vonatutat is végigbőgtem. Az állomásra
érkezve aztán megpróbáltam rendbe tenni magamat. Hangosan trombitálva kifújtam
az orromat, megmostam az arcomat, de mindhiába, mert mire felértem a Szamosiba,
már megint ragadt az arcom a könnyektől, és továbbra sem kaptam levegőt az
orromon. Szabit az istállóban találtam meg – épp reggelit osztott a lovaknak.
Mikor rám pillantott, elmosolyodott, és attól a mosolytól óriásit dobbant a
szívem, és nem értettem, addig hogy nem vettem észre a nyilvánvaló jeleket.
– Későbbre vártalak – jegyezte meg,
miközben egy fándli zabot kanyarított Max etetőjébe. Sejtéseim szerint elsőre
nem szúrta ki a könnyáztatta arcomat, némaságom azonban felkeltette az
érdeklődését, és kérdőn felém pillantott. Néhány lépéssel közelebb sétált
hozzám, és valószínűleg ez volt az a pillanat, amikor realizálta, hogy a
legkevésbé sem vagyok rendben, ugyanis az addig a kezében szorongatott
zabosvödör hangos csattanással ért földet az istálló betonfolyosóján.
Pillanatok alatt előttem termett, és erős karjait a derekam köré kulcsolva
magához ölelt. Remegve fúrtam a fejem az izmos mellkasba, miközben azon
merengtem, hogy a barátságát sem érdemlem meg, nem hogy még többet.
– Mi történt, Kicsi? – kérdezte
Szabi, nem rejtett aggodalommal a hangjában. – Mit csinált az az idióta?
Összeverjem azt a tejfölös képét? – Elfojtott düh, féltés és megannyi kérdés
bújt meg a srác szavaiban, nekem pedig a szívem szakadt bele, mert tudtam, hogy
másodperceken belül vágyai listájának utolsó helyére ugrik majd az én
megölelésem.
– Nem ő – nyögtem ki két sírógörcs
között. – Én. Lefeküdtem vele. – Így, kimondva, még rémesebben hatott, közben
pedig valahol szánalmasnak tartottam, hogy ekkora ügyet csinálok belőle. Hogy
én, aki szívből gyűlöltem bárkitől is függeni, ennyire képtelen voltam
elvonatkoztatni magamat Szabi véleményétől.
Megpróbáltam megemberelni magamat,
és elmagyarázni, hogy ez az egész miért is akkora probléma, bár bíztam abban,
hogy ha nem is tudja, azért sejti a választ. A srác tekintetét továbbra is
kerülve kezdtem bele a mondandómba:
– Mindig is úgy terveztem, hogy az
első különleges lesz, romantikus és szerelmes, de most másra sem tudok
gondolni, mint hogy a srácot, akivel együtt voltam, képtelen lennék szeretni.
Nem tudom őt szeretni, mikor mást szeretek. – Ekkor először mertem
felpillantani a szemébe, és amit ott láttam, meglepett. Nem ítélkezett, nem
vetett meg, nem haragudott. De hisz’ mit is gondoltam?! Ismerem Szabit, és ha
valaki, hát ő soha nem ítélkezik.
Finoman megfogta a kezemet, és az
istálló melletti szalmabálákhoz vezetett. Leültetett az egyik szúrós kockára,
majd leguggolt velem szemben. Hatalmas, meleg tenyere az arcomra simult, én
pedig egész testemben megremegtem. Hüvelykujjával letörölt egy makacs
könnycseppet, és zöld tekintetét az én elhagyatott, magányos szempáromba fúrta.
– Figyelj, Kicsi! Hidd el nekem,
hogy minden első különleges. És egyébként is, az a srác, aki igazán szeret, nem
az első akar lenni, hanem az utolsó. – Mondandóját egy kacsintással kísérte, de
ezen már meg sem lepődtem, annyira beleitta magát ez a gesztusrendszerébe.
Szabi szavai nyomán összeomlottam,
és újra felépítettem magamat, és az egész nem vett több időt igénybe egy
szívdobbanásnál. Az imént kiejtett mondatai szilárdan és határozottan
támasztották meg az ingatag hitemet, és közben soha nem érzett szeretetre,
szerelemre lobbantottak a szőke fiú iránt.
Macska módra bújtam a mellkasához,
miközben annyira jelentéktelenül picinek éreztem magam, mint még soha. Nem
tudtam, mit mondhatnék. Nekem, akinek soha be nem állt a szám, hirtelen egy
hang sem jött ki a torkomon, pedig mondanivalóm éppenséggel akadt volna.
Tényleg igaznak bizonyult, hogy a szerelem kifordítja magából az embert,
átrendezi a fontossági sorrendet. A pokolba taszított, és csak remélhettem,
hogy rövidesen a mennyekbe repít majd.
– Köszönöm – motyogtam a
könnyáztatta pólóba. Valójában annyi mindenért hálás voltam ennek a fiúnak, hogy
ez az egy szó nevetségesen kevésnek bizonyult. Üresnek és semmitmondónak tűnt.
Volt ugyan még egy szó, de nem tudtam illik-e ez ide, kimondható-e ilyen
helyzetben. Bizonytalan voltam, de életemben először nem önmagamban, hanem
Szabi pozitív reakciójában nem bíztam.
Egy leheletnyit elhúzódtam tőle, de
éppen csak annyira, hogy a szemébe tudjak nézni. Amit ott láttam, meggyőzött
arról, hogy gondoljon, vagy érezzen bármit, abból, ha őszinte vagyok, nem lehet
baj. Így hát lassan, kimérten, mint aki most tanul beszélni, kimondtam azt az
egy szót, amiről azt hittem, egyenesbe hozhatja a világomat. Ami értelmet adott
minden addigi hülyeségemnek. A szót, ami feloldozott, felszabadított, mosolyt
csalt az arcomra, és a választól függetlenül boldoggá tett.
– Szeretlek.
– Én is téged, Kicsi. – A hirtelen
jött válasza meglepett és letaglózott, ugyanakkor kicsit fel is dühített. Ki
nem állhattam, ha nem értettek meg.
– De én nem úgy, hanem úúgy.
Nem tudom, pontosan mikor, és hogyan történt, de szerelmes vagyok beléd, Szabi.
– Tekintetem egy pillanatra sem szakítottam el attól az örvénylő zöld
tengertől, ami vidáman, szikrázóan nevetett rám.
– Tudom, Kicsi. Én is úgy értettem –
vigyorodott el, én pedig egy pillanatra levegőt sem kaptam, és azt sem tudtam,
hol vagyok. Nem hittem el, hogy tényleg azt mondta, amit hallani véltem.
– De… De hát – hápogtam, mire Szabi
gurgulázva, mézédes hangon felkacagott. Rázkódott a nevetéstől, a szemei
vidoron csillogtak, majd nemes egyszerűséggel megcsókolt. Tudta, hogy a szavak,
az észérvek nem használnának, ezért a tettek mezejére lépett, és te jó Isten,
milyen jól tette! A csókja nem olyan esetlen volt, mint Norbié, és nem is
olyan, mint Nicóé. Akkor csitri módjára vágyakoztam valami iránt, ami egészen
addig elérhetetlen volt, de Szabival az egész teljesen más volt. Abban a
csókban ott volt minden, amit ő, és az egész eddigi kapcsolatunk jelentett –
biztonság, bizalom, elfogadás, szeretet, törődés és elismerés.
Rengeteg kérdésem volt. Hogy mikor
és hogyan szeretett belém, hogy mi lesz ezután, hogy ha így érzett, akkor miért
terelgetett Nico felé, és még ezer más, és tudtam azt is, hogy még ennél is
több olyan dolog, amit meg kellett beszélnünk. De ott ülve a Szamosiban, azon a
csepp kockabálán a szőke srác ölelésében, már tényleg semmi nem érdekelt. Nem
érdekelt Nico, nem érdekelt az elmúlt éjszaka, és nem érdekelt a jövő sem.
Egyetlen egy dolog számított, ez pedig maga Szabi volt – a keze a csípőmön, az
ajka az ajkamon, a haját szántó ujjaim, és a háttérben, a rádióból halkan szóló
Republicra lágyan, szerelmesen keringőző nyelvünk édes, mámorító
egyvelege. Abban a szürreálisan boldog pillanatban felrobbant a világom. Szerelmes voltam és viszontszeretett. És ennél jobb érzés a világon nem
létezett.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése