Motorháton

Érzem az arcomba csapó szelet, a kabáton, és a több réteg pulóveren át is a csontomig hatoló hideget. Látom a homályos foltokká egybeolvadó, száraz, kopár fákat. Élvezem a sebesség mámorát, a vasparipám édes búgását, a bukósisak alól kilógó hajamba kapó menetszelet.

Kilátástalanság.

A szabadság átjárja testem. Felkapna a magasba, de valami a földhöz láncol, és nem enged felszállni onnan. Felkelni, felállni, továbbmenni… Csak menni. Ugyanazon a kanyargós, olykor kiszélesedő, majd beszűkülő, hol árnyékos és erdős, hol kietlen úton minden nap, újra és újra.

Magány.

A hosszú, végeláthatatlan aszfalton senki nem szegődik társamul, magamban szelem az országutat. Mert kell. Muszáj. Éppen olyan üres az út is, mint a belsőm, és pont olyan végeláthatatlan, mint a lelkemet darabokra szakító szenvedés.

Üresség.

A belsőmet kiégették a beszürkülő mindennapok, és a tél közeledtével egyre fájóbb minden. Egyre nyomasztóbb a rám szálló sötétség, az álnok módon tőrbe csaló feketéség, ami a ruháim után a lelkemet is beszínezi.

Fájdalom.

A céltalanság kerget, száműz. Nap, mint nap, elzavar otthonról, motorra parancsol. Már kormányoznom sem kell, mert a gyötrődés vezet mindennap ugyanarra az útra. Az elemésztő hiány, a porba hulló szeretetem, és a veszteség, ami hónapokkal ezelőtt költözött az ereimbe.

Elhagyatottság.

Egyedül vagyok. Voltam. Leszek. Azóta, az átkozott nap óta, egymagam vagyok a nap minden órájában, azt az egyet kivéve, amit itt töltök. A temető kopár sírkövei között. A fejfák között, amik ha beszélni tudnának, ezer meg ezer élet történetét mesélnék. Számtalan élet közül egyet ismerek csupán, azon az emberét, aki gyerekkoromtól kezdve az életemet jelentette.

Reménytelenség.

Reszketve guggolok a nagyapám sírja mellé, kezemet a nevére simítva, miközben a térdemre rakott fekete bukósisakomon koppan egy könnycsepp, melyet újabbak követnek. A napok már hetekké, a hetek hónapokká duzzadtak, a könnyeim tára mégis kifogyhatatlan. A hiány szüli őket, a fájdalom, és az üresség. Az elhagyatottság, a reménytelenség, a kilátástalanság és a magány.

Itt vagyok élőként a holtak közt. Halottként az élők közt.

______________

Nem nagyon akartam írogatni ezekhez az egypercesekhez, de most muszáj. Egyrészről, mert a Motorháton az egyik kedvencem, és őszintén remélem, hogy nektek is tetszik. Másrészt pedig azért, mert a napokban nem csakhogy elértük, de át is léptük a 40 feliratkozót, amiért elképesztően hálás vagyok, komolyan. Elmondani sem tudom mennyire, szóval nagy-nagy virtuális ölelés mindenkinek. ♥ 

Továbbá a kommenteket most is nagyon szívesen várom, kommunikáljatok bátran, írjátok meg ha tetszik valami, vagy ha nem, vagy hogy mit olvasnátok szívesen, és meglátjuk mit tehetek az ügy érdekében :)

Ölel Benneteket,

a 41 feliratkozó miatt örvendező Dora