Sziasztok!
El sem hiszem, hogy
megéltük ezt a pillanatot, de végre, hosszas várakozás után megérkezett az Azon
a nyáron első fejezete. Igazából, akik korábban olvasták már a történet elejét,
sok újdonságot nem fognak találni benne, de mégsem kezdhetem a történetet a közepétől
:P Szóval itt a fejezet, ami inkább csak bevezető jellegű, mert megismerkedünk
Renivel, a hétköznapjaival, Szabival, és a végén feltűnik a harmadik
főszereplőnk is. Előjáróban most csak ennyit, jó szórakozást a részhez, és ha
tetszett hagyjatok kommentet odalent, pipáljatok, vagy írjatok a chatbe :)
1. fejezet
Még egyszer
végigsimítottam Herceg nyakán, majd meghúztam a hevedert és kivezettem az
istállóból. A sötétbordó téglaépület előtt föllendültem a hatalmas sárga mén
hátára, majd megbökve az oldalát elindultam a lovaglópálya felé.
Az edzőm már a fehér
léckerítésen ült, valamit bogarászott a telefonján. Érkezésünkre felnézett, és
a pálya felé biccentett, ezzel jelezvén, hogy a bemelegítés az én dolgom, ő
mossa kezeit. Pár kör lépés után összeszedtem a szárakat és elindítottam ügetésben
a lovamat.
Büszke voltam rá,
mindenre, amit tudott, mert én tanítottam, én lovagoltam be. Ahhoz képest, hogy
egy hisztis, makacs kétéves csikóként került ide, hat éves korára az egyik
legkészségesebben együttműködő lóvá vált. Alattam legalábbis, más pedig nem
nagyon lovagolta, csak olyanok, akik ismerték az esetleges szeszélyeit.
Miután ügetésben
kellőképpen átmozgattam, mindkét kézre levágtáztattam, majd odaléptünk Robihoz.
– Tulajdonképpen minek
kellek én még neked? – kérdezte a harmincas évei végén járó szőke férfi ránk
hunyorogva. Igyekezett úgy helyezkedni, hogy a hátunk mögül sütő nap a lehető
legkevésbé égesse ki a szemét.
– Mert képtelenek
lennénk nélküled élni – vigyorogtam rá. – Meg mert nélküled az életben
soha nem tanulunk meg ugrani. – Válaszomra csak elmosolyodott és leugrott a
kerítésről
– Na, és mi a helyzet,
csajszi? – érdeklődte miközben elindult összerakni egy alacsonyabb akadályt.
– Norbi nem képes
leakadni rólam... – kezdtem bele, megállítva Herceget. A sárga mén ezt
nehezményezte, mert jó magasra felcsapta a fejét, és kaparni kezdett a
patájával, heves fejdobálások közepette. Megmosolyogtatott, mert tudtam, hogy
az a hiszti tárgya, hogy alig várja, hogy ugorhasson. Herceg már akkor is
imádta az akadályokat, amikor szabadon ugratva az ötven centis meredeken is
gyakorlatilag csak keresztülesett, de rettentő lelkes volt, még így is.
Válaszomra Robi
érdeklődve fordult hátra az akadályok pakolásából, hiszen ismerte az egész
viharos történetet rólam és az ex-barátomról. Hónapokig szórakoztunk,
kerülgettük egymást, aztán végül, mikor nagy nehezen összejöttünk, az egész egy
világot megrengető csalódás volt. Részemről legalábbis, ő pedig belém esett,
mint vak ló a gödörbe. Ráadásul két hét után meg akarta mondani, hogy akkor én
mit, mikor, hol és hogyan. Úgyhogy köszöntem szépen és szakítottam. Ezen ő
először szörnyen megsértődött és látványosan kerülni kezdett, majd megpróbálta
visszakönyörögni magát. Amikor újra elhajtottam, akkor megint megsértődött,
most pedig ott tartottunk, hogy ismét próbálkozik.
– Hozd le magaddal,
szerintem Szabiék elintéznék – pillantott fel rám komolyan, de láttam rajta,
hogy nehezére esik visszafojtani a nevetését. Csak leintettem, és elindítottam
ügetésben Herceget, hogy rálovagoljunk az időközben elkészülő nagyjából negyven
centis akadályra. Lovam, megörülve, hogy végre elindultunk, boldogan prüszkölt,
és túlmotiváltságában kissé kacskán vette az akadályt. Fél kör vágta után újra
próbálkoztunk, immár nagyobb koncentrációval és tökéletes összhangban
lendültünk át a színes rúd túloldalára.
– Nem nyilvános edzés –
szóltam oda vigyorogva a kerítés mellett álldogáló fiúnak. Szabi volt az, a
legjobb barátom a lovardából, és lovardán kívül is közel állt a szívemhez.
Ekkorra már túlestünk a bemelegítésen, és már jó nyolcvan centis akadályokat
ugrottunk.
– Hogy megy a királyfi?
– kérdezte Szabi figyelmen kívül hagyva a kijelentésemet.
– Alakul. – Mosolyogva
megpaskoltam a ló nyakát, és még egyszer utoljára ráfordultam az akadályra,
majd miután sikeresen átugrottuk egy fél kör vágta után felvettem a lovat és
hosszú száron leléptettem.
– Este átugrunk
Velencére, korzózunk, benézünk egy pubba, sztorizgatunk, tudod a szokásos.
Jössz te is? – kérdezte Szabi miután leugrottam Herceg hátáról. Sok mindent
kedveltem a srácban, többek között azért is, mert szakasztott olyan volt, mint
a legjobb fiúbarátom otthon, Pesten. Marci és Szabi abban különböztek csupán,
hogy míg pesti barátomnak sötétbarna haja és csokibarna szemei voltak, addig a
kápolnásnyéki srác szőke hajjal, és rikító zöld szemekkel szédítette a
csajokat. Egyébként ugyanolyan pofátlan "tudom, hogy jól nézek ki"
mosolyuk volt, hasonló érdeklődési körrel rendelkeztek, és mindkettő imádta
szívni a véremet. Állandóan az én elvakult Barca rajongásommal piszkáltak ők,
mint elkötelezett Liverpool-szurkolók. Amióta bemutattam őket egymásnak, már
együttes erővel.
– Bocsi Szabika, de nem
megy. – Bűnbánó szemekkel pislogtam a nálam jó egy fejjel magasabb fiúra. – Ma
megyek vissza Pestre, mert holnap szerda, és futam hét van. Szóval holnap
érkezik az egész mezőny. – Hónapok óta ezért lelkesedtem, jegyem volt ugyanis a
Magyar Nagydíj egészére. Az egész éves gyűjtögetés, és hétvégi melók meg
kínkeserves lovaglóórák beváltották a hozzájuk fűzött reményeimet, melynek
eredményeképpen kezemben tarthattam a kis belépőkártyát.
– Hé, Rena! Térj vissza
közénk – kezdett el kalimpálni a szemem előtt Szabi. Kinyújtottam rá a
nyelvemet, amit ő hangos nevetéssel díjazott.
Az istálló előtt
lenyergeltem Herceget, és a vezetőszárat Szabi kezébe nyomtam, amíg a lovam
felszerelését becipeltem a helyére. Amikor visszaértem, azt láttam, hogy a
hisztis lovam úgy bújik Szabihoz, mint valami édes kiscica.
– Nyomi, anyukád nem
tanított meg arra, hogy hogyan gombold be az ingedet? - húztam el a számat
Szabira pillantva. A kigombolt ing is hozzá tartozott a "laza vagyok"
imidzséhez, akárcsak a látszat-lezser séró. Ahhoz az imidzshez, amiért az
összes lovardabeli kislány odáig volt. Meg nagyjából minden nőnemű egyed a
lovarda és Kápolnásnyék környékén. Szabi pedig mocsok módon még ki is használta
ezt. Állandó barátnője nem volt, de valakit mindig szédített. Ugyanakkor soha
senkit nem hozott el magával Velencére vagy Fehérvárra, ha közösen, baráti
társasággal mentünk. Azok baráti esték voltak, ott nem volt helye olyan lányoknak,
akiknek a nevére már egy héttel később sem emlékszünk.
– Tudod, ki a Nyomi! –
háborodott fel, pedig igazán megszokhatta volna. Állandóan Nyominak hívtam.
– Félek itt hagyni
nektek egy hétre a lovamat. Elkényeztetitek – váltottam témát és rosszallóan
néztem Szabira és Robira.
– Én nem, csak Szabika –
vigyorgott az edzőm.
– De akkor ugye tiszta a
dolog? Minden nap egy órát mozgassátok nyereg alatt, de óvatosan! Ugrani
kétszer elég, de ezt Robi levezényli majd. És Szabi, finoman, mert érzékeny a
szája, és... – ez volt az pont, amikor a szőke srác félbeszakított.
– Hé, ültem már lovon,
és tudom, hogy működik a lovad. Jó haverok vagyunk, nem látod? – Szabika éppen
Herceg szájában turkált, úgyhogy ez volt az a pillanat, amikor megragadtam a ló
vezetőszárát, és elindultam vele a patamosóhoz, hogy lemossam róla az
izzadságot. Miután ezzel is végeztem érzékeny búcsút vettem Hercegtől is meg
Szabiéktól is, és még vagy százszor a lelkükre kötöttem, hogy mit hogyan
csináljanak, majd elballagtam vissza az unokatestvéremék lakta kétemeletes
családi házhoz.
A kapun belépve a két
hatalmas, ám jámbor németjuhász lelkes ugrálással adta tudtomra, hogy mennyire
nagyon hiányoztam nekik az elmúlt három órában, amit én nem annyira lelkesen
viszonoztam. Nem nagyon tudtam értékelni, amikor két harminckilós kutya rám
ugrik. Kicsit megdögönyöztem őket, majd felvágtattam a lépcsőn, és beestem a
nappaliba, ahol anya nővére, Juli éppen a szekrényekről törölgette a port.
Amióta otthon én takarítottam a szobámat, csodáltam Julit, hogy hogyan képes
tisztán tartani egy ekkora házat, amikor mindenki állandóan hordja be a koszt.
– Csabi meg Zsombi? –
érdeklődtem a két fiú-unokatesóm holléte felől. Csabi másfél évvel idősebb,
Zsombi pedig két évvel fiatalabb volt nálam, és rengeteg közös vonással
rendelkeztünk. Olyannyira, hogy a család gyakran megjegyezte, olyan, mintha egy
harmadik fiú is lenne a családban. Ezen rendre megsértődtem, de persze hamar ki
lehetett engesztelni. Főleg, ha az illető valamiféle édességgel próbálkozott.
– Valamit matatnak hátul
az apjukkal. De könyörgöm ne kend te is össze magad! – Csak villantottam egy
vigyort, majd ahogy jöttem, úgy távoztam is a házból.
Kápolnásnyék olyan, mint
minden Fejér megyei község. Sőt, meg merem kockáztatni, mint minden magyarországi
község vagy kisváros. Az emberek nagy többsége a mezőgazdaságban dolgozik, így
a nagybátyám is, és ebben segít neki mind a két fia – nyáron, iskolaszünetben
pedig főleg.
A telek hátuljában, a
ház mögött különféle gabona-, illetve géptároló épületek álltak, ezek egyike
előtt beszélgetett Csabi, Zsombi, illetve a nagybátyám, Máté. Mindhárman
elgondolkozva szemlélték az előttük álló piros traktort, és olyan szakszavakkal
vagdalkoztak, amiknek a jelentéséről fogalmam sem volt.
– Csak jöttem
elköszönni. Aztán megyek föl zuhanyozni, és futok a vonatomhoz – magyaráztam
nekik.
– Már mész is, Angyalka?
– Bár első ránézésre nem így tűnhetett, de a név jelentős mértékű ironikus
töltettel rendelkezett. Ugyanis egész gyerekkoromban, rossz voltam, mint az
ördög, legalábbis Mátéék szerint, így rám ragasztották ezt a becenevet, de nem
igazán szerettem. Leginkább Csabi használta, pusztán az én idegesítésem végett.
– Akarsz egy pofont vagy
megverekszel érte? – Máté csak mosolyogva figyelte a szócsatánkat, Zsombi pedig
szélesen vigyorgott.
– Mikor látunk
legközelebb? – Ezúttal nagybátyám tette fel a kérdést.
– Hétfő előtt semmiképp.
De majd egyszer csak érkezem. – Egy kacsintás után mindegyikük arcára nyomtam
két puszit, majd a két németjuhásszal a nyomomban visszaindultam, magára hagyva
a fiúkat, had tanácskozzanak tovább.
– Eszel valamit? –
kérdezte Juli, amint beértem a lakásba. Elgondolkoztam kicsit, majd
kiszámoltam, hogy legalább két óra, míg hazaérek, úgyhogy beleegyeztem az ebédbe.
Amíg ő kaját melegített, én felvágtattam a másodikra, hogy a fürdőbe bevetődve
lezuhanyozzak és megmossam a hajamat. Hajszárítással nem szórakoztam, úgy
voltam vele, hogy ilyen melegben úgyis pillanatok alatt megszárad.
Törölközőben ballagtam
vissza a szobámba, ahol magamra kaptam egy farmer sortot és egy szürke toppot.
Elég király érzés volt kétlakinak lenni. Mármint, ténylegesen nyilván nem
voltam kétlaki. A bejelentett hivatalos lakcímem otthon volt, Lőrincen. De mivel
a nyaram nem éppen úgy alakult, ahogy azt június 20-án az évzárót követően
elterveztem, ezért némiképp javítván a helyzeten, leköltöztem Nyékre.
Történt ugyanis, hogy
gyakorlatilag az összes pesti barátom elment valamerre. A sulis barátnőim gyakorlatilag egész nyárra kiterjedően külföldön
tartózkodtak. Marci pedig a családi nyaralást követően a barátnőjével süttette
a hasát Tapolcán. És bár milliószor megkérdezte, hogy nem akarnék-e lemenni
hozzájuk, mindig nemet mondtam. Egyrészről hihetetlenül édes volt tőle, hogy
gondolt rám – minden nap legalább kétszer feltette ezt a kérdést –, másrészről
viszont nem akartam belerondítani a romantikus idillbe, bármennyire kedveltem
is a barátnőjét.
Tehát, mivel senki ember
fia nem maradt a fővárosban, hát én is Kápolnásnyékre helyeztem át a
székhelyem, mondván itt legalább Szabiéknak hála pörög a buli. Négy éves korom
óta minden nyáron legalább egy hónapot a Fejér megyei településen töltöttem,
így elég szerteágazó kapcsolati hálóval rendelkeztem. Az unokabátyáimból, az ő
osztálytársaikból, barátaikból, Szabi haverjaiból, meg az ő haverjaikból
összeverbuválódott egy elég nagy társaság, és velük gyakorlatilag egyetlen
unalmas estém nem volt, mert mindig mentünk valamerre. Volt, hogy Velencére
korzózni, vagy fürödni, volt olyan, hogy elmentünk Fehérvárra, de megesett az
is, hogy csak leültünk Szabiék garázsába, és a nagypapája készítette bort
dézsmáltuk. Persze nem jött mindig mindenki, a nyár nagy részében csak az
igazi, nagyjából tíz-tizenkét fős "keménymag" vonulgatott ide-oda, de
ettől függetlenül is remekül sikerültek az esték.
Ebéd után igencsak
kapkodnom kellett magamat, hogy kiérjek az állomásra, de végül minden komolyabb
komplikáció nélkül felszálltam a Székesfehérvárról induló vonatra. Amint
találtam egy szabad négyest, levágódtam és felhívtam Marcit. Azon ritka
pillanatok egyike volt ez, mikor képes voltam megelőzni legjobb barátom
telefonhívását.
– Mi a helyzet? –
kérdezte, mikor felvette a második csörgés után a telefont. Ilyen esetekkor
gondolkoztam el azon, hogy vajon képes lenne-e létezni a mobilja nélkül akár
csak egy napot is. Többnyire arra jutottam, hogy valószínűleg fél nap után
kétségbeesetten zokogna az almás telefonja után.
– Ülök a vonaton, megyek
haza. Arrafelé?
– Á, semmi. – Szinte
láttam magam előtt, ahogy megvonja a vállát és legyint egyet.
– Na, ezt ne próbáld
bemesélni nekem.
– Jó, most mondjam azt,
hogy ultrakirály minden, süt a nap, meleg van, király a víz, jók a csajok –
hagyta függőben a mondat végét.
– Marcell, akarsz egy
taslit? – kérdeztem, utalván az utolsó megjegyzésére.
– Jó oké, jó csaj nincs,
csak az imádnivaló barátnőm. – Biztosra vettem, hogy a lány valahol ott ül
mellette. – Holnapra mi a program?
– Hát, ha Detti nem ment
volna túrázni a tesójával, akkor mentem volna repterezni, hátha elkapok valakit
egy autogramért, de az egyedül nem buli, plusz amúgy se lenne senki, aki közös
fotót csinálna.
– Szóval? – kérdezte a
legjobb barátom hosszan elnyújtva szót.
– Valószínűleg elmegyek
valamerre fotózni. – A lovaglás mellett ez volt a kedvenc elfoglaltságom. Néha
a lovardában is csináltam képeket, amiket mindenki hatalmas lelkesedéssel
fogadott. Főleg Szabi. Főleg akkor, ha előnyös volt róla a kép.
A fényképezés mellett
gitározni is szerettem, de a Nikonommal mászkálni a városban egyszerűbb volt –
és menőbb –, mint egy gitártokkal.
A vonatútnak több mint a
felét végigbeszélgettük – meséltem Marcinak arról, hogy mi újság Nyéken, hogy
hogy vannak Csabiék, Szabi aktuális hülyeségeiről, Herceg mérhetetlen
ügyességéről. Még mielőtt letettük volna, kijelentette, hogy hétfőn már itthon
lesz, szóval muszáj lesz elmennünk valamerre – nekem pedig eszem ágában sem
volt erről lemondani.
Miután hazaértem,
leginkább annyira volt energiám, hogy egyek valamit, aztán az ölembe vettem a
laptopomat, és felmásoltam rá a fényképezőmből a képeket, amiket kinn csináltam
a lovardában. Átválogattam őket, mindegyikre rányomtam a monogramom, és amelyik
igényelte, azt egy kicsit megszerkesztettem. A kész képeket feltöltöttem a
szokásos képtárba, és írtam mindenkinek egy körüzenetet Facebookon, hogy
gyönyörködhetnek magukban.
Alig öt perc múlva a
közösségi oldal jelzett, hogy Szabika képet töltött fel, amin a lova, Fantom
hátáról vigyorog a csajozós mosolyával. Fejingatva, somolyogva nyomtam egy
tetsziket, majd kikapcsoltam a laptopot és letettem a szekrényemre. Elfáradtam
a nap során, az utazásban, Szabiék hülyeségeiben, így függetlenül attól, hogy
az óra még csak kilenc huszonötöt mutatott, végignyúltam az ágyamon és
pillanatok alatt elnyomott az álom.
*
Másnap tizenegykor, egy
kiadós reggeli után a vállamra kaptam a fényképezős-táskám, a zsebembe
süllyesztettem két tartalék-akkumulátort, a táskámba szórtam egy szendvicset,
egy üveg vizet és az irataimat, majd a kedvenc sportcipőmet felvéve elindultam,
hogy nyakamba vegyem a várost.
Az első utam a várba
vezetett, lőttem pár képet a városról, a Dunáról, a pesti oldalról. Magam sem tudom, hogyan sikerült a Keletiig, de ha már ott
voltam, akkor csináltam pár képet a rohanó tömegről, a ki- és bejövő
vonatokról, az épületről. Szerettem fotózni, mert olyan pillanatokat tudtam
megörökíteni, amiken mindenki átsiklik. A rohanó világban igenis fontosnak
éreztem, hogy egy pillanatra lelassítsunk, megálljunk. Még ha csak a fotón tűnt
is így.
Épp a pályaudvarról
kitóduló embereket igyekeztem megörökíteni, amikor valaki nekem jött, a gép
pedig kiesett a kezemből. A vérnyomásom pillanatok alatt ugrott a kétszeresére,
és villámgyorsan térdeltem le a földön heverő Nikon mellé. Látszólag semmi baja
nem volt, de kikapcsolt. Időközben az engem kis híján felborító idegen angolul
kezdett makogni valamit arról, hogy sajnálja, de nem néztem rá, lekötötte a
figyelmemet a gép. A szemem sarkából azért láttam, hogy ott toporzékol
mellettem.
Bekapcsoltam a gépet, és hál' istennek
felvillant az üdvözlő-képernyő. Kipróbáltam, hogy jól fókuszál-e, hogy az
objektívnek sem esett-e baja, majd végül ellőttem egy képet, ám ez is
hibátlannak bizonyult, így a gépre raktam az objektívsapkát, kikapcsoltam, és
felálltam, ránézve a kedves nagyon sietős külföldi turistára. A szőke
tincseket, a jellegzetes arcvonásokat, egyből felismertem, és az arcát takaró
napszemüveg, és az árulkodó Sauberes baseball-sapi láttán egy pillanatra
elakadt a lélegzetem. Ilyen nincs, hogy
Nico Hülkenbergbe futok Budapest kellős közepén…
Megjegyzések
Megjegyzés küldése