Szavazás és részlet

Sziasztok!

Nem, sajnos még mindig semmi érdemlegeset nem hoztam nektek, csak egy pár infót. Kezdjük azzal, hogy nagyon-nagyon hálás vagyok nektek, amiért beszavaztátok a Nyári záport a következő fordulóba, ráadásul első helyen jutva tovább. A második forduló úgyszint szavazós, úgyhogy ismét arra kell kérjelek Titeket, hogy amennyiben úgy gondoljátok, megérdemlem, akkor nyomjatok egy szavazatot a Nyári záporra - a harmadik csoportba sorsolták. Ezen a linken tudtok szavazni: 

http://cserebereblog.blogspot.hu/2014/11/vigyazz-kesz-szavazz-ii.html

De cserébe, egyrészt, hogy lássátok, én sem lazsálok, másrészt, hogy megköszönjem az előző szavazatokat - tényleg el sem hiszem azt a 37 voksot - hoztam egy kis részletet a készülő Azon a nyáronból. Ez a darabka a közepe felé van, és túl sok minden nem is derül ki belőle, de nekem ez egy szívemhez közel álló szelete a történetnek. Egyébként talán hosszabb lesz a történet, mint terveztem, négy-öt fejezet biztos, bár egyelőre csak három fejezetig van beosztva, a többi majd adja magát. Viszont ha kész lesz - és Livi lebétázza nekem, és áldását adja rá, amit előre is köszönök neki - akkor hetente lesznek részek, nagyjából két hónapig. Az alatt pedig talán be is tudom majd fejezni két novellámat. De most térjünk a részletre, remélem tetszeni fog! :)

"– Szia, Szabi! – Jó kedélyűen szóltam a telefonomba, mit sem törődve a kijelzőn mutatott idővel.

 – Tudod, hogy imádlak Kicsi, de tudsz róla, hogy fél egy van? – A srác hangja rekedtes volt, némileg álmosan csengett.

 – Ó, bocsi. Felkeltettelek? Nem akartam, csak azt hittem, érdekel, hogy milyen volt a randim – szélesen vigyorogtam, noha tudtam, hogy Szabi nem láthatja – talán pont ezért. Tudtam, hogy az oldalát már félig kifúrta a kíváncsiság, de abban is szinte biztos voltam, hogy ha neki mesélnék Nicóról, akkor pletykásság ide, pletykásság oda, nem adná tovább senkinek – ezért hívtam őt.

A tettetett ártatlanságomra először csak valami artikulálatlan morgást adott válaszul, majd lefordította magyarra is: – Hogy a viharba ne érdekelne, de Rena. Én holnap fél hétkor kezdek kinn a Szamosiban.

 – Ó, tényleg! – Némileg elkeseredtem, mert ez valóban kiment a fejemből. Természetesnek vettem azt, hogy azzal, hogy én eljöttem a loviból szabira, mindenki más is így tett. – Pedig gondoltam átugorhatnál, és akkor elmesélnék mindent… – Igyekeztem olyan hangsúllyal mondani, hogy Szabi érezze, hogy bár úgy adom elő a dolgot, mintha neki tennék szívességet, valójában az én lelki világom ápolásáról lenne szó.

 – Rena… – kezdett bele hosszan elnyújtva a kizárólag általa használt becenevem, és halkan felnyögve. Tudtam, hogy mit jelent ez – akar segíteni, és legszívesebben segítene, de nem fér bele az idejébe.

 – Jól van, semmi gond, majd akkor másodkézből kapod meg az infót – próbáltam elbagatellizálni a dolgot, de elég hiteltelenre sikeredett.

 – Ha Nyéken lennél, mondanám, hogy gyere át, de így…

 – Figyelj, Szabi… Holnap nem akarsz értem jönni Mogyoródra, a Ringre? – Mindennél jobban akartam, hogy valakivel beszélhessek Nicóról, és erre pillanatnyilag anya mellett Szabi tűnt a legalkalmasabbnak. Mert anya, bár meghallgatott, de mindig azt mondta, hogy úgy döntsek, hogy nekem jó legyen. Csak épp fogalmam sem volt arról, hogy nekem hogyan lenne jó. Ráadásul Szabival a nyáron nagyon sokat beszélgettünk, róla, rólam, arról, hogy mennyire egyedül, sőt magányosan érzem magamat, és ő megértett, mert hasonló cipőben járt. De hogyan mondhatná az ember azt, a saját anyjának, hogy egyedül érzi magát? Végtére is, az valami olyasmi üzenet lenne, hogy „rossz munkát végeztél”. 

 – Mikor végzel? – kérdezte sóhajtva, és ezért az egy kérdésért mérhetetlenül hálás voltam neki. Megkönnyebbültem. 

 – Öt körül, legyen fél hat. 

 – És utána mi a program? – érdeklődte.

 – Elmegyünk hozzánk, és elmesélem az egész sztorit a legelejétől – ajánlottam.

 – Ötleted szívet melengető, de kérlek, kalkuláld bele, hogy nekem még vissza kell érnem Nyékre. – Egészen meglepett, hogy félkómásan, hajnalban ilyen összetett mondatokat képes összerakni.

 – Tudom, hogy szombaton szabadnapos vagy, szóval nem kell visszaérned Nyékre – mosolyodtam el. – Itt alhatsz, hely van bőven.

 – Ó, Kicsi, ha én egy csajnál alszok, akkor én ott nem alszok. – Nem láttam, de egészen nagy összegben le mertem volna fogadni, hogy Szabi arcán az a fajta kaján vigyor ül, ami olyankor szokott, mikor az aktuális hódításairól mesél."