Szilánkok [Scorlily]

Végre megérkezett az a Scorlily fanfic, amiről olyan sokat beszéltem már – itt a blogon talán annyit nem, de akik követnek ask-on (és bár off, de hé, ha még nem követtek, tegyétek meg, mert azon kívül, hogy szeretek sorozatokon/színészeken nyáladzani, szoktam részleteket posztolgatni, meg fejleményekről írogatni), azok láthatták már, hogy egy időben másról se beszéltem, csak „A Scorlily fanficről”. Nos, ez volna az. De mielőtt a lényegre – azaz a novellára – térnék, van még egy dolog, amiről akarok csacsogni.

Szóval megintcsak az askomra utalgatnék – látjátok? mondtam, hogy tele van hasznos infóval –, emlegetek ott már egy „karácsonyi megaprojektet”, meg posztolgattam karácsonyi képeket, amiket nyilván senki nem tud hova tenni. De egyrészt nagyjából köztudott rólam, hogy a karácsony a legkedvencebb ünnepem, másrészt nálam a karácsonyi időszak az októberrel kezdődik. És mivel az október elkezdődött, én már tematikusan tartok karácsonyi zenés napokat (volt már Michael Buble féle, meg két pop-punk-rockos). És ezek mentén már kettő karácsonyi apróság meg is született. És még legalább hat tervben van. Ugyanis a nagy karácsony-rajongásom ellenére tavaly kimaradt a blogkarácsony, amit most kíméletlenül be akarok pótolni, és egyrészről ezt a megaprojektet ötlöttem ki, másrészről pedig van egy halovány ötletem, de itt hozzátok fordulnék segítségért. Ti egy hegyekben fiatalok kirándulnak sztoriból inkább egy édi romantikus történet olvasnátok, vagy valamit, ami, ha nem is horror, de olyasmi? Mert én minél többet agyalok rajta, annál kevésbé érzem helyénvalónak az előbbit. De térjünk is rá a novellára.

x Harry Potter

x non-magic!AU

x Scorlily (ScorpiusxLily)

x Slytherin!Lily (yapp, tudom, hogy non-magic, de ez nálam azt jelenti, hogy ő a család feketebátánya)

x hurt/comfort
x 2159 szó

Jó olvasást, és a véleményeteket, illetve a kicsit fentebb feltett kérdésre a válaszotok hagyjátok odalent, vagy a chatben, vagy askon.

Szilánkok

ZAYN - Dusk Till Dawn ft. Sia

– Nézd, Scorp, borzasztóan szarul néz ki. Nálunk nem fér el, haza meg nem vihetem. Kérlek! – könyörgött Rose a fiúnak. Alig ismerték egymást, és ez az ismeretség is zömmel tömény utálatra épült, de Lily bízott a fiúban, Rose pedig nem dúskált a lehetőségekben, így kénytelen volt a szőkét hívni.

– Rendben, hol vagytok? – hangzott a beletörődő felelet az idősebb fiú szájából. Rose lediktálta a címet, majd a telefont letéve visszaült a padon vigyorgó vörös mellé.

– Miért nem megyünk bulizni? Bulizni akarok! – Lily duzzogva faggatta a mellette ülő Rose-t. Igazándiból nagyjából a gimnázium kezdet óta nem voltak igazán jóba, most mégis valahogyan, maguk sem tudták, egészen pontosan hogyan, de egymás mellé keveredtek. Nem voltak annyira különbözőek, mint hitték, mégis, néha mindketten szívesebben élték volna a másik életét. Lilynek időnként borzasztóan elege volt abból, hogy ő a fekete bárány a családban, akinek zűrös barátai vannak, és aki a két bátyjához sem tud felérni, nem hogy az apja hírnevéhez, és ilyenkor annyira szívesen lett volna Rose helyében. A tökéletes Rose-éban, aki mindig, mindenből jeles volt, a szülei szemefénye, és akivel Lily szülei folyton példálóztak. Tulajdonképpen ez volt az, amiért nem kedvelte a lányt, mert otthon rendre hozzá hasonlították, és így a Weasley lány sem volt több, mint valaki, akihez nem tud felérni.

Rose pedig pont ezt a tökéletességet unta. Néha a háta közepére nem hiányoztak neki az elvárások, és nem kívánt mást, csak ugyanúgy magasról a problémák közepébe tojni, mint az unokatestvére. De nem tette meg, mert tudta, képtelen lenne rá, úgy, mint ahogyan Lily is képtelen volt arra, hogy a szülei mércéje szerint normális életet éljen. De végtére is mi számít normálisnak, ha az ember Anglia egyik leghíresebb emberének az egyetlen lánya?

És bár nem voltak barátnők, még csak jó viszonyt sem ápoltak, de Rose kötelességének érezte, hogy elrángassa a londoni szórakozóhelyről a még önmagán is túlteljesítő Lilyt, aki világáról nem tudva, részegen énekelve táncolt a tánctér közepén. És óriási dilemma előtt állt, mert tudta, hogy a Potter család nem láthatja meg így a lányukat, mert bár jól ismerték Lilyt, ez azért tőle is túlzás lett volna. Rose abban az esetben is ott lett volna, ahol a part szakad, ha magukhoz viszi. Így maradt tehát végső megoldásnak Scorpius. A fiú, akiért Lily valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag meg volt veszve, és akit az egész Potter-Weasley klán ki nem állhatott. Bár Rose maga sem volt teljesen biztos abban, mi képezte az utálat alapját, azért beállt a sorba, és ráfogta arra, hogy a Malfoy fiú öntelt és fellengzős.

– Hangulatgyilkos vagy, Weasley! – szusszantotta a Potter-lány maga elé, ahogy kislányosan, durcásan keresztbefonta maga előtt a karját.

– Te meg részeg. Egy-egy – felelte a másik lány, Lily pedig vagy nem tudta, vagy nem is akarta kommentálni a dolgot. Inkább halkan dudorászva billegette jobbra-balra a fejét, miközben felhúzott térdére támasztotta az állát.

– Scorp! – Lily túláradó lelkesedéssel ugrott fel a padról, némileg kibillenve az egyensúlyából, de gyorsan korrigált, és kacska léptekkel sietett az érkező szőke fiú elé. A nyakába vetette magát, amaz pedig halkan nevetve ölelte át a lányt. – Te elviszel bulizni?

A fekete szövetkabátos, tejfölszőke hajú fiú letette maga elé a rövid, fekete tüllszoknyában parádézó vörös lányt, és szürke szemével Lily alapos vizsgálatába kezdett. Röviden elgondolkozott, ami közben enyhén oldalra biccentette a fejét, hogy aztán határozott választ adjon barátnőjének: – Ki van zárva.

– De miért? – kérdezte Lily, végletekig elnyújtva a kérdését, amit egy önfeledt jóízű nevetéssel zárt. A szőke fiú körül kezdett táncikálni, de belebotlott a saját lábába, és ha Scorpius nem zárta volna karjába, a földön végzi. – Táncolni akarok – jelentette ki Lily, és ha képes lett volna a fiú arcára fókuszálni, akkor egészen ellentmondást nem tűrően hatott volna. Így azonban csupán lelkes kívánságnak hangzott, ami meglehetősen mulattatta a fiút. – Színes koktélokat szürcsölni, és fiúkkal flörtölni – tette még hozzá, pajkosan elvigyorodva.

– Na, ez az, amiről szó sem lehet – fúrta a fiú szürke pillantását a lány meleg barna tekintetébe. Lily kacéran beharapta az alsó ajkát, és közelebb lépett a szőkéhez. Rose ez a pillanatot választotta, hogy a torkát megköszörülve közbelépjen, ugyanis a világért sem akart volna szemtanúja lenni a kibontakozóban lévő eseményeknek.

– Azt hiszem, innen elboldogultok – szólt tétován a lány, és nem tudta, mit illene még mondania. Köszönetet? Vagy megkérhetné Scorpiust, hogy vigyázzon Lilyre, de… Sosem volt olyan a kapcsolata egyikükkel sem, ami alapot adhatott volna erre. És egyébként is, a fiú pillantásából sütött, hogy sose hagyná, hogy Lilynek bármi baja essen. – Köszi, hogy jöttél – tette még hozzá, végül emellett az opció mellett döntve. A fiú csak biccentett egy aprót, mintegy jelezve, hogy nem tesz semmit. Rose halványan elmosolyodott azon, hogy Lilyt milyen borzasztóan nem érdekelte a külvilág, se semmi más az őt ölelő szőkén kívül, és egy pillanatra elgondolkozott azon, hogy talán Scorpius nem is olyan rossz srác, mint ahogyan mindenki beállítja. De hamar visszatért a józanság szilárd talajára, kicsit megrázta a fejét, majd egy gyors intés után magára hagyta Lily és Scorpius kettősét.

– Gyere, hazamegyünk – karolta át a vörös lányt Scorp, hogy a lehető legjobban tudja segíteni az ingatag járást. Olyan gyengéden és finoman ért hozzá, hogy az majdhogynem fizikai képtelenség volt.

– Nem akarok haza menni. Ismered apámat – nyöszörögte a lány, ezúttal sem bírva megszabadulni a cinikus felhangtól.

– Hozzám haza – pontosított Scorp, amivel láthatóan már Lily is sokkal elégedettebb volt. Arcára vigyor telepedett, és lelkesen fordult bele ismét a fiú ölelésébe, ismételten megállásra késztetve őket.

Bár a fiú nem lakott messze a parktól, ahonnét indultak, de Lily folytonos megállásaival jó fél órába telt, mire sikerült hazakeveredniük, és a lány a harminc perc séta alatt mit sem józanodott. Sőt, talán illumináltabb volt, mint az indulásukkor.

– Tudod, apád tulajdonképpen tök rendes – morfondírozott Lily a londoni újépítésű társasház vaskapuja előtt állva. Folytatni az eszmefuttatását azonban csak akkor tudta, mikor Scorp már betessékelte a kapun belülre. – Vett neked egy lakást a tizenhetedik szülinapodra. Nekem tudod, mi néz ki a születésnapomra? Atyai jó tanács meg egy kiadós lebaszás – nevetett fel szárazon a lány. Egyszerűen nem tudott kijönni az apjával, és már nem is próbálkozott vele – tizenhat év alatt belefáradt, és lassan kezdett úgy tűnni, hogy anyja is unja az állandó műsort, mert ő is kezdett kihátrálni a lánya mögül. Az egész családból egyedül Teddy értette meg őt, de Teddy másfél éve lelépett Franciaországba Victoire-ral, és azóta néhány e-mailen, meg telefonhíváson kívül sokat nem hallott felőle. Persze ez is jól esett neki, mert ez is bőven több érdeklődés és törődés volt, mint amit az apjától valaha kapott, de Teddy nem volt itt, hogy kettejük közé álljon, ha úgy hozta a helyzet, így az egyetlen támasza Scoprius maradt, de már így is kezdett belefáradni a csatározásba.

– Tök nagy ez a lakás. Simán ideköltözhetnék – tűnődött a lány, ahogy belépett a negyedik emeleti tetőlakásba. Modern berendezésű volt az egész helyiség, óriási üveg felületekkel, amik kiváló rálátást biztosítottak fél Londonra. Nem először járt itt a lány, de mindig újra és újra rácsodálkozott a látványra, és Scorpius apjának jófejségére. Pedig tudvalevő volt, hogy Scorpius és Draco kapcsolatát sem lehetett kiegyensúlyozottnak nevezni, mégis, Lily bármikor szívesen cserélt volna.

– Mintha ezt átbeszéltük volna már párszor – sóhajtott a fiú, ahogy bezárta az ajtót.

– Te beszélted meg, engem nem hagytál szóhoz jutni – jelentette ki Lily durcásan, ám sértettsége hamar elszállt, gyakorlatilag abban a pillanatban, hogy a csizmáját lerúgva belépett a nappaliba. Szokása volt kényelmesen levágódni a kanapéra, ezúttal azonban szó nélkül sétált el mellette, hogy elhúzza az erkélyre vezető tolóajtót, és kisétáljon a londoni éjszakába.

Scorpius egy nagyot sóhajtva túrt világosszőke tincsei közé, hogy aztán a cipőjéből kilépve a konyhába siessen. Engedett egy pohár vizet, amit az erkélyre érve a fém széken ülő lány kezébe adott.

– Ezt idd meg – mondta, majd maga is helyet foglalt Lily mellett. A vörös hajú az egyik lábát felhúzta, és állát a térdén nyugtatva figyelte a sötét égbolton fel-felsejlő néhány csillagot. Aprót kortyolt a vízből, majd bánatos, barna tekintetével Scorpius felé fordult. A fiúnak a szíve szakadt bele Lily látványába, pedig nem ez volt az első alkalom, hogy ennyire összetörve látta. Ezért is nem szerette, ha a lány bulizni járt és ivott, mert olyankor mindig sokkal érzékenyebbé vált, és sokkal inkább előjött rajta a szeretethiány, és ebből kifolyólag hajlamos volt butaságokat csinálni.

– Olyan szívesen átugranám ezt a másfél évet, ami még a nagykorúságomig van – szólt halkan a lány, ismét belekortyolva a vízbe. – Legszívesebben már most lelépnék a világ másik végére. Egyedül azt bánnám, ha téged itt kellene hagyjalak – szomorodott el. – De velem jöhetnél! – lelkesedett fel Lily, hirtelen Scorpius felé fordulva. – Elmennénk Kanadába, Montreál gyönyörű ilyenkor! Vagy Hawaiira, mindig is el akartam ott tölteni egy kis időt. És senki nem cseszegetne, hanem nyugalomban lehetnénk, csak ketten. – Lily teljesen belelovallta magát a témába, és látszott rajta, hogy ő gondolatban már Mauin sütteti a hasát.

– Egyszer ígérem, elmegyünk Mauira, jó? – kérdezte Scorpius előzékeny mosollyal az arcán, óvatosan kisimítva egy vörös tincset a lány arcából, ami a heves magyarázás közben ugrott oda.

– Nem indulhatnánk holnap? – Lily könyörgőn pillantott a szőkére, felállt a székéről, és Scorpius elé guggolt. – Nem kell semmi csomag, vagy ami kell, megvesszük ott. Csak… felszállunk egy gépre, és… – kezdte volna, de ahogy beszélt, és figyelte a fiú arcát, egyre jobban elbizonytalanodott, és a bizonytalansággal együtt érkezett a komorság is. A lány lelkére sűrű ködként szállt a szomorúság, és egy csapásra veszettül hiányolni kezdte a korábbi édes alkoholmámort.

Leszegett fejjel, félénken állt fel a székéből, hogy átlépdeljen Scorpius elé, és kislány módjára az ölébe kucorodjon.  Egy normális hétköznapon talán nem lett volna hozzá bátorsága, mert bár mindig is közel álltak egymáshoz a fiúval, és Lily régóta többet érzett puszta barátságnál, Scorpius jól láthatóan csak egy óvandó kishúgként tekintett a vörös hajú lányra. Így Lilyben is benne maradtak a kétségek, és visszautasítástól való félelem, ám a korábban elfogyasztott színes koktélok nem csak jó hangulattal, de bátorsággal is felruházták a lányt.

– Lily… – kezdett bele a fiú nagyot sóhajtva. Minden porcikája üvöltötte, hogy nem helyes – sem az, hogy a vöröshajú az ölében ül, sem az érzések, amik hirtelen mintha satuba fogták volna a szívét.

– Scorp, kérlek. – Lily hangja könyörgő volt, és áradt belőle az, hogy semmi másra nincs szüksége a szőke fiún kívül. Rá azonban mindennél, majdhogynem a levegőnél is jobban. – Csak most az egyszer – suttogta, arcát a fiú szürke pulóverébe temetve.  

A szőke reszelőset sóhajtva engedte ki a tüdejében bennszakadt levegőt. Lily annyira különleges volt, annyira törékeny, és máris annyira összetört. Scorpius rettegett attól, hogy egyetlen mozdulatával csak még jobban tönkretenné őt. Ugyanakkor tudta, hogy Lilynek nincs más, akihez futhatna, és az igazat megvallva nem is akarta, hogy legyen.

Ösztönösen simította a tenyerét Lily hátára. Védeni akarta mindentől, a túlzó elvárásoktól, az állandóan ráirányuló figyelemtől, ami szinte összeroppantotta a lányt, az apja el nem fogadásától. Keze alatt érezte, hogy a teste remeg – talán a hidegtől, talán az arcán lassan útnak induló könnyeket kisérő zokogástól.

Nem voltak ehhez hozzászokva, egyikük sem. Az együtt töltött idő általában önfeledt volt, nevetéssel, évődéssel teli. Most azonban kibukott minden, ami eddig a megbújt hazug mosolyok, és az olykor megjátszott jókedv mögött. Felszínre tört Lily ragaszkodó, kétségbeesett rajongása Scorpius iránt, és a fiú óvó, biztonságot nyújtó szeretete a lány iránt. Ahogy a karjaiba kapta a reszkető testet, Scorpiusnak a szíve szakadt meg. Itt volt egy lány előtte, tizenhat évesen, aki nem akart semmi mást, csak azt, hogy valaki elfogadja olyannak, amilyen. Hogy valaki ne vesse a szemére, hogy nem tökéletes, vagy hogy nem olyan, mint a családja. Hogy ne azt lássa a tekintetekben, hogy ő a család fekete báránya, csak azért mert fel meri vállalni, hogy kicsoda. Csak azt akarta, hogy valaki feltétel nélkül szeresse.

Scorpius tulajdonképpen csodálta ezt a lányban. Szembe ment mindennel, amit a Potterek képviseltek. Őt nem érdekelte az apja ostoba vállalkozása, nem érdekelte az sem, hogy milyen életszínvonalon élnek. A bátyjaival ellentétben sem a sportokban, sem a suliban nem jeleskedett, de mindennél jobban szeretett rajzolni és festeni, és piszok tehetséges is volt benne, csak ezt valahogy Potterék az istennek nem akarták belátni. És Scorpius egyszerűen nem tudta megérteni miért nem. Már nem is akarta. Csak azt akarta, hogy Lilynek jó legyen. Szeretni akarta a lányt.

Leültette Lilyt az ágyra, majd ő maga is leült mellé. A lány a takaró szélével babrált, és csak akkor nézett fel Scorpiusra, mikor az félresimított egy könnyektől nyirkos, vörös tincset az arcából. Ahogy a tekintete találkozott Lily tompa szomorúságot sugárzó őzbarna pillantásával, tudta, hogy vége van. Elgyengült, érezte, és mégis, ahogy az ölelésébe vont lány, szorosan odabújt hozzá, hirtelen elképesztően, legyőzhetetlenül erősnek érezte magát.

Lily elhúzódott egy pillanatra, de pont csak addig, míg lesütött szemmel, egy lassú, óvatos csókot lopott Scorpius ajkáról. Félve pislogott fel a szőkére, mert rettegett, hogy félreértett valamit, és elutasítással kell szembesülnie, újra. A fiú lehunyta a szemét, és meleg tenyerét a lány arcára simította.

– Nem akarlak bántani – suttogta alig hallhatóan, reszelős hangon.

– Azzal bántasz, ha nem csókolsz meg – súgta vissza a lány. Óvatosan felemelte a remegő kezét, és ujjait a fiú tejfölszőke tincsei közé fúrta. – Kérlek, Scorp! – Segélykiáltás volt, egy elveszett, kétségbeesett sikoly az éjszakában, annak ellenére, hogy Lily alig hallhatóan suttogta. De Scorpius meghallotta, és segíteni akart. Lilyhez hajolt, és még egy utolsó könnycseppet letörölt az arcáról a hüvelykujjával, aztán ajkát a lányéra tapasztotta.

Lily úgy érezte, hogy a szilánkokban heverő önbecsüléséből két darab talán újra összeforrt.