részlet

Sziasztok!

Megérkezett az eheti AN-részlet is. Ez a szerda olyan szimpatikus nap, úgyhogy úgy készüljetek, hogy ha majd egyszer elkészül a történet, akkor a fejezetek is szerdánként jönnek majd. És ha már fejezetek... Az eddig megírtakat elkezdtem tagolni, egyelőre úgy néz ki, hogy 12 fejezetünk lesz, + előhang, utóhang. Ez a tizenkettő még változhat, meg a tagolás is - majd Livi áldását adja rá, vagy nem :D - de eddig úgy állunk, hogy 6 fejezet fixen kész, kettő félig - ebből egyet ma tervezek befejezni -, további két fejezetből megvannak részletek, és kettő van, aminek csak a tartalmát tudom. Szóval tényleg haladok, és tényleg megpróbálok minden nap írni hozzá, mert mint azt már mondtam, rengeteg sok az ötlet hozzá, és már tudom is, mi hogyan lesz. Szóval már csak egy kicsi időt kérek. A bétázást - mint mindig - most is köszönöm Livinek. 

Jó olvasást ehhez a kis darabkához! :)

puszi, D.

Az úton végighallgattam a nyár legnagyobb slágereit, és mire leszálltam a Déliben a vonatról, már teljesen visszazökkentem a nyár-hangulatomban – még úgy is, hogy a vonaton a klíma gyakorlatilag halálra fagyasztott. Így tehát kétségek nélkül, lelkesen vártam a Nicóval való találkozást, a meccset, az esti bulit – mert tudtam, hogy az is lesz. Nyéken minden meccs után volt kisebb vagy nagyobb buli, a szezon első bajnokija után értelemszerűen nagyobb.

Amikor felszálltam a metróra a Délinél, írtam egy gyors SMS-t Nicónak, hogy szedelődzködjön, mert negyed óra múlva odaérek. Amolyan zárójeles megjegyzésként hozzátettem, hogy remélem, tudja, mennyire utálok várni. Még beraktam ismételt lejátszásra Aviciitól a Wake me upot, mert tudtam, hogy Nyéken túl sok normális zenét úgysem fogok hallani. Túlságosan vidék volt már az a rész, és túlságosan nagy beleszólása volt a focistáknak a zene kiválasztásába. A lejátszó beállítása után zsebre vágtam a telefonomat, és arcomon mosollyal merültem el a zene nyújtotta élvezetben. Arra azért ügyeltem, hogy véletlen se felejtsek el leszállni a Deák téren, mert akkor lőttek volna a Nicónak beígért negyed órán belüli érkezésemnek.

Mikor a hotel elé értem, Nico már a bejárattól nem messze várt a falnak dőlve, baseball sapkával a fején, napszemüveggel az arca előtt, a telefonját nyomogatva. Egy fekete, térdig érő nadrágot viselt, és a feltűnést kerülendő egy rikító kék pólót. Kétségkívül remekül festett benne, de csak úgy vonzotta a tekinteteket.

Annyira bele volt merülve a mobiljába, hogy gondoltam, meglepem. Óvatosan, és kerülve a feltűnést mellé osontam, és nyomtam egy puszit az arcára.

 – Melyik barátnőddel SMS-ezgetsz? –  kérdeztem vigyorogva, keresve a tekintetét.

–  Basszus, Reni! A szívbajt hoztad rám. És mellesleg miattad meghaltam. –  Felém fordította a telefonja kijelzőjét, amin éppen a Flappy Birds ment. Illetve már nem ment – a játék éppen szerencsétlen madár halálát hirdette.

– Ez a legidiótább játék a világon – jelentettem ki, miután megkaptam az üdvözlő-csókom Nicótól.

– Érdekes, ezt mindig olyan emberek szájából hallom, akik tíz pontot is csak keserves kínok között tudnak összeszedni – nevetett fel, mire megforgattam a szememet.

– Mondja ezt az, akinek tizenkettő a rekordja. – Kacagva ingatta meg a fejét, majd karját lazán átdobva a vállamon a féloldalas ölelésébe vont.