♦ final masquerade ♦

Boldog névnapot Livi!  még akkor is ha ez nem egy klasszikusan boldog novella lesz Természetesen nem ennyi a mondanivalóm, de ez a leglényegesebb. Aztán rögtön utána az, hogy ez a legelső írásom a fandomban, és mondhatni igen csekély kis pici szeletkéjét ismerem csak, azt is csak felületesen, ezért rettegek attól, hogy valami fatális, megbocsáthatatlan hibát ejtettem. Ha ilyet tapasztaltok, szóljatok nyugodtan, csak ne csapjátok le a fejem. Merthogy ezt a novellát egyszerűen meg kellett írnom, még a világ ismeretének erőteljes hiányában is, mert Reylo egyszerűen van. Létezik és kész, létezni kell, és nem szabad, hogy ők ketten unokatesók legyenek - ámbár nem ez lenne a világ első példája unokatesók szerelmére... anyway . Szóval mikor láttam a filmet, tudtam, hogy nekem írnom  kell  erről a kettőről, inkább előbb, mint utóbb és nos.. Ennek az eredménye látható itt lentebb egy kicsit. Nem is húzom tovább a szót, csak annyi, hogy kommenteknek nagyon  nagyon  örülnék, már csak azért

Utóhang Azon a nyáron a Nicóval való sikertelen kapcsolatom felnyitotta a szemem. Talán nem is maga a szakítás ténye, hanem ami utána történt. Ekkorra ugyanis rájöttem, hogy a magány és a szeretethiány csak a félelem szülte képzelgés volt. Féltem, mert szentül hittem, hogyha szeretek, ha megbízok valakiben, akkor utána szükségszerűen csalódnom is kell. Mindig is óvatos ember hírében álltam, és sokáig azt gondoltam, hogy ennek az oka a megfontoltság. De azon a nyáron rájöttem, hogy az óvatosságom oka nem más volt, mint az érzésektől és a csalódásoktól való félelem. Szabi sok mindent tanított nekem. Hogy hogyan üljek helyesen a nyeregben, hogy hogyan kontrolláljak terepen egy ötmázsás, önálló akarattal rendelkező állatot. A sort sokáig folytathatnám, de mégsem ezek a legfontosabb dolgok, amiket tőle tanultam. Mert bár ezek kétségtelenül mérföldkövek voltak a lovas karrierem szempontjából, Szabi ezeknél jóval lényegesebb dolgokra mutatott rá. Megtanított bízni, megtanította, hog

Sziasztok! Elérkeztünk a fináléhoz, az utolsó fejezethez, ami tőlem szokatlanul igen rövid lett, de az egész fejezet időtartam nagyjából négy óra, és ha ennél többet írok, az már tőlem is indokolatlanul sok dráma lett volna. Sok gondolatom van az AN-nel kapcsolatban, de ezeket majd az Utóhanggal együtt megosztom veletek. Mostanra nincs is már mondanivalóm, minthogy jó olvasást kívánjak, és előre is elnézését kérjem minden Nico fannak. Ja, és persze a bétázásért szokás szerint ezer hála Livi nek.  puszi, D. 12. fejezet IMANY - Don't be so shy (Filatov & Karakas remix) Órákon át figyeltem az ablakon keresztül a fényben fürdő budai várat, mert egyszerűen képtelen voltam aludni. Nem hagyott nyugodni az elősomfordáló bűntudat, annak a gondolata, hogy óriási hibát követtem el. Nem azért, mert a Nicóval töltött éjszaka ne lett volna jó, mert az volt, csak szimplán… Továbbra sem éreztem semmit a német iránt és ez összezavart, mert azt hittem, majd attól, hogy lefekszünk

Sziasztok! Némi kis csúszással megérkezett az új, utolsó előtti Azon a nyáron fejezet – ami azután, hogy rávettem magamat az írásra, három nap alatt el is készült. Igazából azért nem lett kész időben, mert *mielőtt bármit mondana, biztos menedékbe húzódik* egy bizonyos novellát írtam, ami eredetileg 1500 szóra volt tervezve, de most tart 2200-nál és, ó te jó ég, hol van még a vége . És február 10.-én, amint felkerül az Utóhang az AN-hez, felkerül a novellához készült fejléc (mert van ám olyan is, és egyszerűen imádom. *-* Itt ragadnám meg az alkalmat arra, hogy még egyszer, ezredszer is megköszönjem Livi nek a meseszép dizit . <3 Meg azt, hogy csinált egy fejlécet a „meglepi” névnapi novellájához :’D). Szóval tizedikén meglátjátok majd, pontosan miről is van szó, tizenkettedikén pedig érkezik majd maga a novella. Amiről amúgy nem akarok többet mondani, mert legyen meglepi, és kövezzetek meg majd akkor, ha felkerült :D Na, de addig is jó olvasást a 11. fejezethez, én pedig megy